Miracle Ride 2011

Syracuseban idén 17. alkalommal rendezték meg a Miracle Ride nevű jótékonysági rendezvényt, amely ez alkalommal mind a Golisano gyermekkórház, mind a már épülő rákkutató központ részére gyűjtött támogatást. A tavalyit sajnos kihagytam, de az ideire már két szerepben is eljutottam félhivatalosan mint fotós, és hobbi szinten mint motoros. A regisztráció  reggel 9kor indult, az early bird-ök már akkor javában felsorakoztak, mire én odaértem. Átvettem a szervezői pólót meg a backstage pass-eket, és ráfókuszáltam az országútra. Szépen szálingóztak a motorosok, minden érából. Tiszteletét tette a szegecselt nyeregtáskás, bőrrojtos kormányú  "évente akár 2o mérföldet is megyek" mazsoláktól kezdve egészen a merevvázas patkánybobbereken felnőtt szénnévarrt szőrös-szagos ősbájkereken át mindenki, hiszen most ezen a hétvégén nem számtott hogy ki/mi vagy, a lényeg a közös gurulás volt. Nem tudni miért, de a helyi tv még vágóképnek is berakott, ami nem tudom kinek az ötlete volt, de ne is kutassuk a miérteket.. A szervezők nem is aprózták el, a cirka 6o mérföldes karika északra indult a szépséges Oneida tóhoz, majd egy laza tóparti krúzolás után tüstént délnek fordult a mesebeli Chittenango vízesés felé a Cazenovia tóig, majd uzsgyi vissza a Spinning Wheel étteremhez. Az időzítés tökéletes volt, mert több tucat sikamlós pipi már a rúdon tekeregve várta a farkaséhes társaságot. A hangulat nemsokára a tetőfokára hágott, a zenekar csavarta a bluest, jött a tombola, tánc, és a többi kötelező program. A rendezvény abszolut sikeres volt mind hangulat, mind az összegyűjtött adományok tekintetében.  Hálából a gyerekek egy tablót is készítettek, amit  még a legmorcabb riderek is megkönnyeztek. Jó volt látni az évek alatt összejött társaságot, akikről lerítt, hogy a való életben soha nem futottak volna össze, soha nem ültek le volna meginni egy sört együtt, azonban az önzetlen segítségnyújtás összekovácsolta őket, követendő példát állítva mindannyiunk elé.

Párás piknik a Pixley-nél

Elkészítés:

Vegyél pár texasi, coloradoi keménylegényt. Semmi elkényeztett puhány langyibangyi helyi fiúkat, kizárólag fasza farmergyerekeket. Vágjátok be magatokat a kocsiba egy olyan napon, amikor nemhogy a fotellények, de még a megrögzött túrázók is otthon maradnak. Vezessetek másfél órát a szakadó esőben a 9o-esen kelet felé. Tök véletlenül fedezzetek fel egy duzzasztógátat, és fotózzátok le jól.

Töröld le az objektíved, és érkezzetek meg egyben a vízeséshez. Induljatok el az egyetlen odavezető ösvényen, ami nem elég hogy 45 fokban lejt, de legalább a viszkozitása a hónapok óta tartó esőzések eredményeként a folyékony héliuméval vetekszik. Ízlés szerint csússz el legalább háromszor, de az SLR-t mindenképpen a saját testi épséged elé helyezd. Lehetőleg méterenként állj meg és ámulj el azon, hogy a természetnél senki nem kever jobban színeket.

Semmiképp se ess pánikba, ha a folyót, ami tőled mindvégig jobbra volt, és északról délre folyt, hirtelen elhagyod, majd amikor újra megtalálod még mindig jobbra van, de most már délről folyik északra...

Találomra indulj el nagyjából visszafelé. Találd meg a vízesést, amit a pára-orkán miatt csak a point'n'shoot-al tudsz lefotózni, amire kb 20 másodperced van mielőtt teljesen elkorrodál, szóval totál feleslegesen cipelted végig a fotóstáskát. 

Próbálj tüzet rakni 48,2 napig ázott fából...

...pár óra múlva add fel, és egyél zacskós szárított marhahúst, vágd be magad a kocsiba, és indulj el letekert ablakkal, már csak brahiból is, közben dudorássz és ábrándozz száraz zokniról. 

Ha hazaértél veregesd meg a vállad, hogy a Smallville ismétlés helyett inkább éltél  egy kicsit...

Buttermilk Reloaded

Mivel korábban már próbálkoztam a Buttermilk Waterfalls parkkal, de akkor zárva volt, ezért most nekifutottunk mégegyszer a hétvégén. Rekordiőben fél 10kor rá tudtunk kanyarodni az 5-ös útra Auburn felé, mert az autópálya helyett inkább egy csendesebb vidéki mellékutat választottuk. Auburn után ráfordultunk az Ithaca felé vezető 34-esre, és a tök kihalt úton, elhagyatott tanyák és szántóföldek mellett vágtattunk a célig.

Ithacaba érve a szalonnás omlett receptorunk reggeliért kiáltott, igy be is tértünk a város leghiresebb kifőzdéjébe az Ithaca State Dinerbe

A pincérnőnk nagyon kedves volt ugyan, és minden megtett, de több mint fél órás várakozás után kaptunk asztalt, és rá még fél órára kaját, igy azt rekordidő alatt pusziltuk be, és álltunk tovább, mert délután meg egy hangversenyt is el akartunk csípni 'Cuse-ban.

A parkhoz érve felmálháztuk magunkat, és elindultunk az összesen 150 méteres szintkülönbségű szorosnak. A vizesés -ugyanúgy mint múltkor-gyönyörű volt, beszéljenek helyettem inkább a képek.

A visszafelé vezető ösvényen nagyon hamar, -tehát pár óra alatt- el is értem amatőr fotós karrierem csúcsát makrofotózásban, úgy érzem innentől már csak lefelé lesz :-)

Zsenge 3 kilométeres karika volt, amiben pettyhüdt testünk teljesen kimerült, tehát nem volt más hátra, csak visszafelé. Persze nem bírtuk ki "amberzsé" nélkül hazáig, így egy McDo'-ban meg kellett állnunk, ahol üdvözöltük a Gold Winges társaságot, meg egy furcsa szőrös potyautast :-)

Érdekes módon még a koncertet is elcsíptük, sőt utánna még elvonszoltuk magunkat az On the hill kricsimbe, ahol (Gösser híján) pár pitcher Yuenglinget is felszívtunk, hjaj, ez is kerek nap volt...

-

-

mennék_én.org

A legtöbb amerikai  Floridában, Kaliforniában, vagy a Bermudákon tölti az éves szabadságát, én Budapesten. Persze nem is vagyok amerikai, mert "nekem a tenger a Balaton, a kerek égbolt a kalapom" (és persze karcsúra úszom az alakom). Persze pihenés helyett csak sikerült ezt a 4 hétet olyan szinten megnyomni, hogy már-már kezdett egy Jim Morrison emléktúrára hasonlítani.

Az odautam sem volt piskóta, hiszen Az Air France jóvoltából 6 órán át gyönyörködhettem a párizsi reptér 2D termináljában, hiszen, 16 óra utazás után az utolsó csatlakozást sikerült lekésnem, ugyanis Jean-Pierre, a terminálba való belépéskor veszélyes elemként értelmezett, és a sorból kiemelve életem legjobb prosztata masszázsát adta. Azonban a zselézett bajusz, és forró tenyerének érintése sem vett rá, hogy a másik oldalon hajtsam a járgányt, de hagytam magam, hátha hamarabb szabadulok. Végül csak lekéstem a járatot, így csak sikerült 1 naposra duzzasztanom a hazautat. Merde!  Franciaországban valószínűleg kihallatszott a belső monológom, mert aznap valami oknál fogva 52 város kattant rám, így most ők a csúcstartók.

Persze azért minden jó ha jó a vége, én is hazaértem, és csak belevetettem magam a sűrűjébe.  A 37. számú italellátótól indulva az utolsó (és egyben legjobb) ócsai arconpörgéses jammig bezáróan  sikerült végigzúzni ezt a hónapot is. Volt benne Slayer/Megadeth duplakoncert, ahol kiderült nem csak a zenekarok öregedtek meg, hanem mi magunk is, de azért csak sikerült csurom vizesen-sörösen hazamenni. :-)

Pihenésképpen kibéreltünk a Zemplénben egy parasztházat, és felmásztunk (bár az utolsó métereket én gyakorlatilag a nyálamon csúszva tettem meg) egy 600 éves pálos kolostor romjaihoz 

Voltunk Gönc-Mezőzombor focimeccsen, majd másnap Nyíregyháza - Diósgyőrön, de technikában az égegyadta világon semmi különbséget nem találtunk a két játék között. Akár a Bazdelőre FC is játszhatott volna Kovácsnénivel, komolyan.
Voltam rengeteg klubkoncerten, grasszáltam a körúton, a Margitszigeten, már a végén romkocsmamérgezést is kaptam, de esküszöm jól esett. Szerelmes lettem huszonnégyszer, de ez is várható volt :-) majd visszatértünk Újhutára is feltöltődni, ahol nem hittem, de még mindig fedezünk fel új helyeket, és ahol még akkor is süt a nap, ha  máshol nem.

Persze voltak szakmai dolgok is, tartottam előadást, voltak interjúk,  még doktorrá is avattak, ahol végre megsimizhettem a pendulumot, ami hatalmas meglepetésre nem egy dnb zenekar, de mindez eltörpül amelett hogy végre a családommal és a barátaimmal tölthettem jópár felejthetetlen napot. Jó volt nagyon, fájó szívvel jöttem vissza.
A gyerehaza.org-ot készítő ifjúsági félamatőr tagozatnak pedig üzenem, hogy a sok szellemi f@szrázás helyett inkább Herrer Sárát kellett volna felvenni a "Tíz érv Magyarország mellett" listába, rákendról!

Szörnylekvár

Vajh' mi hiányozhat az amerikai popkultúrából, amit még nem tettünk magunkévá? Monster Jam a Carrier Dome-ban, vagyis bazi nagy teherautók kisebb autókat zúznak porrá. Ennél haszontalanabb dolog valószínűleg a világon nincs, ami azt jelenti, hogy ott a helyünk! Kora délután oda is értünk a "Pit Party" rendezvényre, természetesen már egy Guinness-el a véráramban, mert efféle baromságot nyilván nem lehet máshogy elviselni. Percekkel később tudatosult, hogy ez bizony egy költséges "sport", mert a belépő 18$, 3 deci vizes light sör 6$, de még egy nyamvadt programfüzet is 10$ volt. A Pit Party egyébként azt jelentette, hogy a sárdagonya közepén körbe lehetett járni az autókat, és átkarolós-mosolygós képeket lehetett készíteni, az itt nemzeti hősöknek számító sofőrökkel. Grave Digger a legnagyobb favorit, minden kissrác őt akarja vezetni, ha felnő, és mivel mi is kábé ezen az értelmi szinvonalon vagyunk, kiváncsian körbe is fotóztuk.

 Már akkor feltűnt a szomszédos járgány, amely a bugyirózsaszín festésével azonnal kitűnt a maszkulin forgatagból. A neve Madusa volt (vigyázat, gyilkos szójáték engaged) és egy Debra Micelli nevű sofőr/pankrátor hajtja, rákendról!

 De itt voltak még a számomra teljesen ismeretlen hírességek, mint Stone Crusher, Captain's Curse, Eradicator, Maximum Destruction, meg hasonló idióta nevekkel ellátott méregdrága játékszerek. Egyik szemem sírt a másik nevetett, mikor megláttam, hogy az én autóm is szerepet kapott a versenyen, bár nem olyat, amire büszke lehetek.

Miután egy laza 2o perc alatt körbejártuk a stadiont, egy szervező segítségével tudatosul bennünk, hogy a verseny csak este 7 kor, azaz kábé 4 óra múlva kezdődik, így visszahúzódtunk a Faegen's kricsmibe ahol további Guinness-ek kíséretében múlattuk az időt. Még egy gyors vacsorát is benyomtunk egy döglöttnek látszó jávorszarvas alatt, és visszamentünk, hogy végre láthassuk a viadalt.

A verseny két részből állt, az első volt az igazi körverseny, ahol minden selejtezőben kettesével két kört kell menni, és nyilván a gyorsabb győz. A második rész, pedig a freestyle, ahol a bemutatott koreográfiát pontozták.

Az elején felcsendült a himnusz, és utána rögtön jött a bemelegítés. Szinte mindenre fel voltunk készülve, csak arra nem, hogy milyen hanggal jár az, ha zárt térben 2o darab 15oo lóerős masinát egyszerre kezdenek el túráztatni.

 Hangosabb volt mint két Slayer/Megadeth duplakoncert együtt, tuti, hogy mindannyian maradandó halláskárosulást szenvedtünk. El is indult a viadal, Madusa a második körben meg is mutatta, hogy miért nincsenek nők ebben a szakmában, hiszen a három órás rendezvény tizedik percében  egy szerencsétlenül vett ugratóval rögtön sikerült két kereket kitörni.

"itt a baj már nem kicsiny..."

Sorban estek ki az emberek, végül csak Stone Crusher és Grave Digger maradt (higyétek el tényleg nehéz röhögés nélkül leírni ezeket), és természetesen a favorit Sírásó nyert, aki mint megtudtuk 24(!) éve nyomja az ipart.

A pályát ezután munkagépekkel átalakították a freestyle-ra, közben freestyle krosszmotorosok mutattak be pár trükköt, ami mint mindig, most is lélegzetelállító volt, bár ha az én fiam fog ilyeneket csinálni, tuti letöröm a derekát.

 Elkezdődött a második része az estnek, itt a versenyzők tetszőleges módon mehettek végig a terepakadályok között, 9o másodpercük volt arra, hogy a leghajmeresztőbb trükköket és ugratásokat mutassák be. Ennek az lett a következménye, hogy a 2o autóból gyakorlatilag 15 totálkárosra tört. 

tájkép csata után

Oil Crusader így szokott parkolni, jóvan?

Még a fináléban induló örök nyertes Sírásó is megmutatta, hogy lehet gyakorlatilag 6o másodperc alatt lenullázni, egy 25o ooo dolláros  autót, íme:

Vége is lett az estnek, megsirattuk Grave Diggert, kihömpölyögtünk a tömeggel a Dome-ból, és a downtown-i éjszakai élet felé vettük az irányt. Sajnos be kell vallanom, hogy bár agyatlan, esztelen, és teljes egészében értelmetlen dolog volt ez az egész, komolyan mondom nem szórakoztam ilyen jól a Kylie Minogue koncert óta ;-) 

Pénteki Ördögvilla már megint!

Tegnap ismét "Vacsi Új Bűn" koncert volt, a Mac's-ben, de a szokásoktól eltérően a beszámolót most ITT olvashatjátok. Jó hétvégét mindenkinek!

Pénteki Ördögvilla

A Club Fusionben múlattam az időt péntek éjjel. A jeges Stoli-mat szopogattam, amíg a színpadon az Adrenaline Crush zenekar pumpálta a hangulatot a fagyott mattydale-i éjszakában. A show hirtelen leállt, hogy a -mellesleg nagyon szimpatikus - szétvart frontasszony egy kis vetélkedőt hozzon össze. A cél az volt, hogy találjanak egy lányt, aki valamilyen formában rózsaszínt visel és egy fiút, aki tud böfögni. Mivel mindannyian a klubban a tavasz színeit viseltük (tehát a feketét) ezért a pink-küldetés közel lehetetlennek bizonyult, azonban mindenki sörözött, szóval a másik rész könnyen ment Pár perc alatt  elő is került egy srác és egy lány. Külön-külön is elmentek volna egy szaftos esettanulmánynak, de együtt különösen mókásak voltak. A srác úgy nézett ki mint én (én szóltam), csak súlyban egy két és félszeres szorzóval, ő már a neve miatt is simán bejutott (Six pack). A lány el nem tudom képzelni mit keresett ott, lehetséges, hogy a ruhatáros volt. Vörös göndör haj, szemüveg, kockás szoknya, blézer, rózsaszín bugyi, már csak a kvantumfizikakönyv hiányzott a hóna alól a gettó közepén. Látszott rajta, hogy ez lesz élete nagy pillanata. Felmentek a színpadra, ott derült csak ki, hogy versenyt kell inniuk. Kár, hogy nem vittem fényképezőt, Six pack nekiindult egy six packkel, Stacey pedig valami lónyállal és a kötelező piros kacskaringós szívószállal. Six pack meglehetősen lovagiasan 5 sör után megállt és átengedte a győzelmet Könyvtáros Barbienak, aki azonban még mindig küszködött a Daiquiri-nek látszó körömlakklemosóval. Végül csak felszívta, az együttes frontasszonya pedig kihírdette a győztest, aki irult pirult, loknijai is könnyesek lettek, nem tért magához az eufóriából. Át is adta a nyereményét, egy 100$ értékű kupont a "Freaks and Geeks" (!!!) tatto szalon jóvoltából, amelyet kizárólag három dologra  lehet felhasználni: tetoválás, piercing, testmódosítás.

 Kívánjunk sok sikert Staceynek!

*Vigyázat! Egészségügyi határértéket meghaladó popsitartalom! A videó megtekintése heveny szívzörejt (heart murmur), és véletlenszerű bőrkeményedést okozhat.

got flu?

A tavalyi influenzia elleni oltás annyira arcpiritóan kellemetlen volt, hogy idén oda sem mertem somfordálni, hátha megint összefutok Uhurával ruhában. Viszont be is nyaltam valami vírust, amivel most már hetek  óta küszködök, persze sikertelenül, ezért összeszedtem magam, és elkocsikáztam az Employee Health-re, hogy lássuk végre testközelből, hogy is működik az amerikai egészségügy. Persze elképzelni sem tudok jobb kezdést a napnak, mint gurgulázó köhögések, és hatalmas trüsszentések közben levakarni a jeget a kocsiról, de legalább mire végeztem, tényleg beteg lettem. A Márki szolidaritást vállalt, mert megdöbbentően ugyanolyan huruttal indult, mint ahogy én az utóbbi napokban.
Leparkoltam a kórháznál, és átvonszoltam fonnyadt porhüvelyem a Jacobsen Hallba. Bejelentkeztem az ablaknál, ahol ahogy kimondtam a "flu symptoms" szóösszetételt,  leeresztették előttem az ablakot, és a levélbedobó résen át kicsúsztattak egy szájmaszkot. Már vártam a "hazmat suit"-os kollégákat, de végül csak egy álmos nővér jött, aki miután konstatálta, hogy borzasztóan nézek ki, bevitt egy vizsgálóba, megmérte a vérnyomásom (?), majd átvitt egy másik vizsgálóba, hogy várjak ott. Órákon át mászkáltam fel s alá a maszkomban, mint Hannibal Lecter, majd legnagyobb meglepetésemre mosolyogva belépett Uhura hadnagy. Gyorsan próbáltam beleolvadni a  műtős-zöld szín falakba, hátha nem vesz észre, de a maszk ellenére is gyorsan felismert, mert rögtön megkérdezte: "még ruhában?"

Miután jól kinevettük magunkat (persze én belül sírtam), meghallgatta a sóhajomat ingen és pulóveren keresztül(?), majd megnyomkodott itt-ott, benézett ide-oda. Hümmögések közepette egy szó nélkül kiment.

Újabb órák teltek el mire visszajött és közölte fogalma sincs mi a bajom, de valami vírusos fertőzés lesz, amit pár napon belül kiheverek. A willendorfi vénuszt megszégyenitő idomai között szorongatva hozott egy szeretetcsomagot, amely jobbára ártalmatlan fájdalomcsillapítóból, meg komolytalan torokbonbonból állt,  majd hozzátette: ezeket szopogassam, amíg jobban leszek. Ejha, és én még azt hittem pocsékba megy a délelőttöm!  Hirtelen nem tudtam mi után nyúljak, de végül szerencsésen kihalásztam a gyógyszert és lógó orral hazakocsikáztam.

Péntekre összelapátoltam magam, mert MaryJo, a külföldi diákokért felelős beosztottt bowling estet szervezet a postdocoknak. Nekem külön írt egy emailt, hogy ha volnék olyan jótét lélek adhatnék fuvart az autó nélkülieknek. Kapásból igent mondtam, bízva abban, hogy a három magyar keménylegény mellett hátra a bőrülésre még be tudunk csúsztatni  egy japán ikerpárt. Egy hajszálon múlt, kivéve hogy kínaiak voltak, nem ikrek, ráadásul elég maszkulinok. Mattydaleben volt a bowlingterem, a Mac's Bad Art bár mellett, mondhatni mintha haza mentem volna. Belépve a duplaszárú ajtón átestünk egy legalább negyven éves időutazáson, amit a tulaj haja is alátámasztott. Annyira kemény hely volt, hogy szinte kényelmetlenül éreztem magam trapézgatya és barkó nélkül. Gyorsan a cipőpulthoz osontam, bízva abban, hogy a medvetappancsokra való 49-es súzert találnak nekem.

 Természetesen volt (bár még valószínűleg medvebocs lehettem, amikor készült), szóval egy gepárd fürgeségvel pattantam a pályra, ahol láss csodát, már ki volt írva a nevem. Lassan befutottak az autók, ekkor realizáltuk, hogy a "külföldi postdoc" szóösszetétel 9o%-ban kínait jelent. Gyors ismerkedés, és kezdetét vette a megmérettetés. Körülbelül a játék felénél -nem tudni miért- a pályák felett leoltották a villanyokat, benyomták az UV lámpákat, stroboszkópokat, leeresztették a vetítővásznakat, diszkógömböket és elindultak a tupirozott,  flitteres, szélesterpeszes szirupmetál klippek  a 7o-es évekből  teljes hangerőn.

SSSSSSSUUUUUUUUUTY!

Hihetetlen tudom, de ezek közül egyik sem segítette az előrejutásomat a ranglétrán.  Közben  görkoris lányok segítségével jöttek a pizzák és üdítők, aminek tulajdonképpen annyi haszna volt, hogy egy idő után minden golyó vagy cukorsan ragadt, vagy zsírosan csúszott, de lehet hogy épp ennek köszönhetően örömmel jelenthetem, hogy végül 5 menetben Magyarország legyőzte Kínát.

 Összecsomagoltunk, a potyautasokat kidobtuk, majd én is hazagurultam. Sarah bulija még pont aznap estére volt szervezve, amely "Moulin Rouge" témában volt meghirdetve, (tehát részeg egyetemista lányok kurvás fehérneműben), de nem sikerült megjelennem, mert a szó szerint lázas készülődés közben ledőltem "csak 5 percre"....Másnap reggel szortyogva, szitkozódva ébredtem: "damn you dátha!!!" Vajh' hová varassam fel azt a fránya "L" betűt??

goto299

Hahópihe

Ez vár reánk a következő sorsforditó 48 órában. Az évszázad vihara (amely kifejezést igy 2011-ben kicsit elhamarkodottnak érzem) 18 hüvelyknyi (46 centi) havat hoz szeretett városunkra, amely -hol máshol?- épp a sáv közepén helyezkedik el. A fenti képen azonban az érdekes inkább az, hogy a vihar meglepően Egyesült  Államok alakú, és a mázlista kanadaiak megússzák, mert  úgy néz ki az országhatárt nem lépi át :-))))


csütörtöki UPDATE:
Egész héten pánikban élelmiszerkészletet feltöltő syracuse-i családokat mutogattak a tv-ben, akik sírásra görbült szájjal sutottogták: "az Úr segítsen rajtunk". Szó se róla én is bebiztosítottam magam egy hatos pakk Sam Adams sörrel, hátradőltem, benyomtam az "Isolation"-t és vártam a végítéletet, amely ma reggelre könyörtelenül le is csapott 1.13 cm hó és ragyogó napsütés formájában.




Update 2: és hogy lássátok tényleg nem viccelek.