Nem, nem szorulásom van, csak a BÚÉK-t (-ot?) akartam lefordítani, de így jobban belegondolva inkább hagyjuk. Kicsit elkéstem ezzel a poszttal, de három napig tartott amíg magamhoz tértem, mert én sem vagyok már mai csirke.
Az történt ugyanis, hogy rekord időben, szilveszter előtt két nappal lefoglaltam egy (valószinű Manhattanben az utolsó) szobát egy hostelben, amelynek ablakából egyébként látszik a Central Park (ha kihajolok derékszögben, megkapaszkodom a tűzlétrán, és egy tükröt kitartok). A minicseresznye az átlagos cseresznyén, ami a tortán lévő habon van pedig az, hogy idén a szilvesztert négy gyönyörű magyar lány társaságában tölthettem, akik egyfajta körutazáson vannak amely egészen Hawaii-ig tart, többek közt egy new yorki megállóval, hogy a fene esne beléjük :-)
De ne siessünk előre. Mivel itt a két ünnep között is keményen megy a munka, ezért csak a pénteket tudtam kivenni szabadnapnak, így fogtam a motyeszomat és hajnali hatkor, amikor még minden normális épeszű ember az igazak álmát alussza az év utolsó napján, rátapostam a pedálra a 81-esen.
Terv nem volt, (minek is, az úgyis csak megzavar), ha odaértünk majd úgyis lesz valahogy. Az út már-már unalmas volt, forgalom semmi, amint feljött a nap, kristálytiszta idő lett, meghazudtolva az előző napok időjárását. Gyönyörű volt látni az út menti sziklákból fakadó forrásokat, amelyek most fagyott vízesésként kísértek szinte végig.
Továbbra is fenntartom, hogy a műholdas helyzetmeghatározó az emberiség legnagyobb találmánya az átlátszó tangabikini után, a segítségével például bármikor találhatsz életmentő dolgokat (tehát fánkot) a világ legeldugottabb szegletében is. Mindenesetre 1o:3o-as érkezést jósolt, és valóban ennyi volt amikor átgurultunk a George Washington hídon.
Átérve a hídon felcsendült a Welcome to the Jungle a rádióban (nem vicc!!), és én már két kézzel markoltam a kormányt, mert a Cityben más a kressz mint Amerikában bárhol. Tötymörgő, bőrülésben tespedő floridai nyugdíjas pozícióból egy pillanat alatt sikerült átzöttyenni ámokfutó pesti pizzafutár üzemmódba. Sávváltás, indexelés, vagy elsőbbség teljesen ismeretlen fogalmak (nézd meg a Camry Cab-et valahol itt alul). A milliszekundum valódi defincíója ugyanis a lámpa zöldre váltása, és az azt követő első duda megszólalása közötti időintervallum. Egyébként meg adj gázt, és meg ne állj, ha csak nem feltétlenül szükséges. Megtaláltam a hostelt, és kicsivel távolabb volt egy parkolóhely is. Ott végre lefejtettem elfehéredett ujjaimat a kormányról, és kiszálltam nem elszívni egy cigit. Kilistáztam a környéken lévő parkolóházakat, amiket meg is látogattam, mert a bennszülöttek javaslatára nem szívesen hagytam volna a kocsit szilveszter éjjelén az utcán. Bejártam három parkolóházat, esküszöm egyikben sem hagytam volna ott a kocsit nyugodt szívvel de döntenem kellett, így megszólítottam a legkevésbé alkoholista autóbontósnak látszó ezeréves zergetollas matuzsálemet, hogy hogyé' a garázs egy napra? "21 dolcsi, ha befér" Ezután egy kábé 2o perces eszmecsere folyt az autó méreteit illetően, amelynek végére nekem is leesett, hogy ez az ember tényleg angolul beszél. Nagyot sóhajtottam, kivettem a hátizsákom, majd átadtam a kulcsot (merthogy azt is ott kellett hagyni), és elbúcsúztam a Márkitól, mert tudtam, ma láttam utoljára, sőt teljesen biztos voltam benne, hogy most adtam el 21 dollárért ennek a háborús bűnösnek.
Ezért erre innom kellett egy sört, bejelentkeztem a Jazz on the park hostelbe, ahol friss fű szaga terjengett, de ennek ellenére sehol nem találtam a tavaszi rétet. Erica a recepciós pult mögül hozzámb@szott egy törülközőt, pedig nem is kértem, valamint átadta a belépőkártyát illetve a szobakulcsot, majd a másnapi reggelire invitált, amit 7:3o-tól szolgálnak fel. Megköszöntem azzal a biztos tudattal, hogy én akkor egész elhanyagolható valószínűséggel leszek ébren. Elfoglaltam a szobát, ledobtam a cuccom, eldőltem az ágyon, amelyet egész biztosan nem akartam volna látni egy CSI-os szemüvegen keresztül :-). De összeszedtem magam és elindultam újra felfedezni a várost. Egy pillanatra megálltam a 75th és Amsterdam sarkán, ahol se híre se hamva nem volt a MacLaren's Pub-nak :-))), ezért inkább földalattival elmentem az 59-ik utcáig, és onnan a Broadwayen elindultam a Time Square felé.
Amikor azt mondták a helyiek, hogy "ha a Time Square-en akarsz ünnepelni, akkor délután 4-re oda kell érned helyet foglalni", nos, akkor hazudtak. Az alábbi képek ugyanis dél körül készültek.
Persze ehet hogy igazuk volt, csak azt nem mondták melyik nap délután 4-re. Azért én is sodortattam magam a tömeggel egy kicsit, mert az nekem ugyan nem volt jó, de csodák csodájára találkoztam pár barátommal, és így el is ment a délután. Épp időben értem vissza a szállásra, mert nemsokára a lányok már egyen NY pólóban kopogtattak (mivel bőröndjük valahol Párizs és New York között vesztegelt), ugyanis nem tudtuk egymást elérni, de szerencsére ügyesen lenyomozták, hol a szállásom. Megbeszéltünk egy este 8as találkozót, és a bemelegítő pezsgő után nekiindultunk az éjszakának. Először a Meatpacking (hmm, fincsi?!) városrészbe taxiztunk, ahol (hihetetlen, tudom) nem találtunk szabad asztalt szilveszter estén, ezért továbbmentünk Little Italyba, ahol a Broadway és Broome sarkán egy igazi kis olasz vendéglőben kezdtük meg az ünneplést. Egy finom vacsora, és pár üveg pezsgő után, a pincérek szolídan de határozottan, igazi olasz temperamentummal elkezdték feldobálni a székeket az asztalra, jelezvén, hogy tényleg nagyon örültek nekünk, de most már elég lesz a dínomdánomból, és húzzunk a p'csába.
Az est hátralévő része a városban való császkálással telt, szó szerint átadtuk magunkat a pezsgő nagyvárosi éjszakának, pezsgőztünk a Broadwayn, szereztünk színes kalapokat, ünnepeltük az új év beköszöntét a Union Square-en, majd a Park Avenue-n elindultunk a Time Square felé, holott az nem is oda vezet, de ez akkor már hidd el nem számított. New york is egyre homályosabb lett, nem tudni miért.
Mindenesetre hajnalban valahogy odaértünk, ahol nappali világosságban még mindig ment a bugi.
Meg is kértük az egyik hasonlóan elfáradt higanymozgású new yorki leányzót, csináljon rólunk, és erről a maradandó élményről egy fantasztikus pillanatképet, amelyre örökké emlékezni fogunk. Íme:
Visszaérve a Columbus Circle-höz rájöttünk, hogy január elsején hajnalban lehetetlen taxit fogni, a hátralévő hatvan háztömböt pedig már fizikai képtelenség gyalog teljesíteni, a megtett negyven után. Persze mégis csak megszánt egy taxis, aki ugyan nem díjazta, hogy egyszerre hárman nyomogatjuk az érintőkijelzős lcd infopanelt, de azért elvitt a szálláshoz.
Reggel (?) Erica ugyanazzal a mosollyal fogadott. Megkérdeztem, hogy itt volt-e a pultban végig, azt mondta, "dehogyis........aludt is pár órát". Szegény, mondjuk jobban is nézett ki nálam (ez egyébként nem volt nehéz) Éreztem rajta, hogy szeretne beszélgetni egy kicsit, de mivel az én agyam helyén csak vattapamacsok tartózkodtak, ezért kicsekkoltam, bedobtam a törülközőt és elindultam visszaszerezni az autómat. New york szerintem sosem volt ilyen csendes, egy-két lézengő kocogón (akiket nem kevés irigységgel vegyített csodálattal néztem) kívűl senki nem vánszorgott, csak én. Szinte hallottam felcsendülni Alicia Keys-t.
A garázshoz érve csodák csodájára visszakaptam a kocsim (bár lehet, hogy más motorszámmal:-)) és elindultam az 5 órás visszaúton, ahol volt idő gondolkodni az élményeken. Kihúztam egy újabb elemet a bakancslistáról, Boldog Újévet mindenkinek!!!
