Hiányoztam, nem? Nem. Szóval teperek Toronto felé, belesasolok a visszapillantóba, és látom, hogy egy Mitsubishi jepp 3 centiméterre követ, és benne két szőrös papucsállatka a szélvédőre tapadva fotózza a címeremet egy akkora objektívvel mint a Hubble teleszkóp. A történethez hozzátartozik, hogy volt egy Kossuth címer a hátsó fertályomon, hogy tudassam a világgal: magyar vagyok, nem turista. Persze a touch-free autómosásnak köszönhetően, ami annyira touch-free, hogy 2 mosás alatt nyom nélkül le is radírozta, nos e helyett biztos ami biztos installáltam egy bazinagy beltéri címert.
Szóval le is eresztettem az ablakot, és meglendítettem parasztlengőmet, jelezvén a lehetséges honfitársaknak, hogy kész vagyok félreállni és meginni velük egy sört, hisz az egész címeresdinek pont ez lenne a lényege. Erre hirtelen megelőztek jobbról, majd fénysebességgel elhúztak a balfenéken. Mindenesetre ha feltűnnék valami kanadai blogon, szóljatok!
Begördültem Torontoba, amely pezsgő és életteli teli volt, mondjuk ezen is csak én tudok meglepődni egy 5 milliós nagyvárosban. Mindenütt fincsi csajok, biciklisek és fincsi biciklis csajok, akiknek sajnos nyomát se látom Syracuseban. Mint később megtudtam, a város bűnügyi mutatói gyakorlatilag a nullán vannak, leszámítva a biciklilopásokat, ez az egyelten árnyoldal. Persze erre is láttunk megoldást, egy bugyirózsaszín neolux sprével 100%-ban lefújt (ülés, gumik, minden) bicó példájában, amivel valóban nem lehet egyszerű meglépni.
A szállásom a Holiday Inn hotelben volt, leparkoltam a kocsit, bejelentkeztem és Zoliékkal nyakunkba vettük a várost. Egy könnyű, lightos vacsorát terveztünk, tehát marhapörköltet zsírban sült krumplival, amit be is termeltünk a Sin and Redemption-ben. Este még sétáltunk az egyetemi parkban és a belvárosban, megnéztük a parlament alakú parlamentet, majd eltettem magam másnapra.
A szállásom a Holiday Inn hotelben volt, leparkoltam a kocsit, bejelentkeztem és Zoliékkal nyakunkba vettük a várost. Egy könnyű, lightos vacsorát terveztünk, tehát marhapörköltet zsírban sült krumplival, amit be is termeltünk a Sin and Redemption-ben. Este még sétáltunk az egyetemi parkban és a belvárosban, megnéztük a parlament alakú parlamentet, majd eltettem magam másnapra.
Útközben megálltunk a hokijátékosok szentélyénél, amit biztos mindenki értékelt volna, aki nálam több hokimeccset látott (tehát gyakorlatilag bárki)
Majd feltűnt a célojjektum, Toronto jelképe: a CN Tower,
amelyet 1973-ban kezdett építeni a Canadian Nationals vállalat, 3 év alatt sikerült is befejezni, teljes magassága pedig végül 553 méter lett. Befizettük a beugrót, de a hálátlan népség nem bízva higiéniás gyakorlatunkban, mindenkit egyesével letapogattak sűritett levegővel TNT, Semtex, és egyéb molekulák után kutatva, ime:
Zozó bácsit in situ detektálják
Így, ezzel a sokkal tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzéssel beléptünk a hat lift egyikébe, ami 22km/h val húzta fel a gyomrunkat és tartalmát a helyéről, ami egy Komár mopeden is szédítő nagy sebesség, de így vertikálisan még inkább. Persze üvegfalú is volt, ami garantálja a gyengébb idegzetűek találkozását Okada nagyfőnökkel.
Felérvén az obszervációs fedélzetre fantasztikus látkép tárul a kíváncsi turista elé és alá. A padló néhol ugyanis üvegből van, így egészen meghökkentő élményben lehet részed, ha 147 emelet magasan a semmi felett lenézel a lábad között.
A CN Tower után a kikötő felé vettük az irányt ahonnan komppal átruccantunk Toronto Island-re. Itt bedobtunk egy ismét csak könnyű ebédet sörrel, és csodáltuk a torontoi panorámát.
A szigeten meglepő piknik hangulat uralkodott, gondolkoztunk, hogy oda is csapódunk egy indiai családhoz, akik nálunk sokkal jobban felkészülve, monstre hűtőládákkal, napernyőkkel és pokrócokkal felvértezve élvezték a 38 fokos kánikulát. Elhessegetve a gondolatot inkább elsétáltunk a déli mólóhoz, hogy megcsodáljuk az Ontariót magát, és szégyenlős sirályokat makrózzunk jól.
Körbejártuk a szigetet, még meg is mártóztunk a tóban, majd uzsgyi visszahajóztunk.
A forróság ekkor már közel elviselhetetlen volt. Milyen jó lenne, ha lenne ilyenkor egy földalatti város, ahová vissza lehetne húzódni a hőség elől. ÉS(sel nem kezdünk mondatot) kapaszkodj meg:VAN!
A neve Toronto PATH, egy 28 kilométer hosszú 361600 négyzetméteres város van a föld alatt b@szod, amely az Ontariotól egészen a Dundas st-ig tart. A boltokban és irodákban 5000 ember dolgozik, az egész létesítmény teljesen légkondicionált, és segítségével a belváros valamennyi főbb épületéhesz el lehet jutni.
Miután normalizálódott a testhőmérsékletünk, a kínai negyed felé vettük az irányt mert ott állítólag szenzációsak a szezámos labdák. Rá is rákészültem szenzációs távolkeleti leányzókra, de mint kiderült ez valójában egy világbajnok desszert, amit semmiképpen se hagyj ki, ha arra jársz.
Hazafelé még beültünk egy sörözőbe, épp jókor, mert az egész napos kánikula eredményeképpen csak leszakadt az ég, így mi már fedett helyen hideg sör mellett húztuk ki a vihar végét, miközben megváltottuk a világot. Bevallom férfiasan puhány vagyok, estefelé már elfáradtam, fájt mindenem, a tengerparti homok dörzsölt, és hát végül is csak bemászkáltuk Torontot egy nap alatt, bár a cipőmúzeum kimaradt, de így visszagondolva ez talán nem is akkora baj. A búcsúvacsora után búcsút vettünk, és visszavonszoltam magam a szobámba.
Vasárnap reggel a torontoi vidám vasárnapra sikerült ébrednem, amely pont annyira kötött le, mint otthon. Összecsomagoltam, kijelentkeztem, és benyomtam a HOME gombot a gps-en.
A karika második fele már nem volt annyira eseménydús, az amerikai határon 10 perc alatt bejutottam, bár azért itt is volt egy kis kiváncsiskodás. Onnantól pedig már szinte csukott szemmel jöttem, ráadásul Buffalotól az élboly 75 mph-t diktált, így én sem akartam lemaradni. Rochesterben még megálltam egy pihenőre ahol belefutottam egy magyar piknikbe, de azt majd egy masik posztban nem fogom elmesélni. Hazaértem, a kör bezárult :-)
