A zenekarok sorra váltották egymást a koszos countrytól a füstös bluesig bezáróan a színpad előtt is válogató közönségnek. Tankok? merev vázak? üdítőautomata az 5o-es évekből? mindent megtalálsz. Természetesen a nagyobb klubbok is képviseltették magukat, de a patchkészítők és varrók is készségesen álltak rendelkezésünkre, így kaptam az alkalmon és megkértem ezt a jóembert, hogy finalizálja a bőrömet. Kisebb tömeg állta körbe, értetlenül bámulva a mestert aki számukra ismeretlen feliratokat és szimbólumokat lyugatott fel nekem.
Késöbbiekben gazdagodva egy tombstone hátsó lámpával meg egy 9 inches kormánykiemelővel betértem a kiállítókhoz is. Az első gondolat az volt, hogy tényleg a hetvenes évek reneszánsza jön most a magasba húzott, párnázott sissy barokkal, gyönyörűen giccses metálfényekkel, meg a biciklikerekekkel, nem is baj, szép időszak volt, legalábbis gondolom, hisz jómagam csak 1 évet töltöttem benne.
Persze a számomra teljesen érthetetlen színes-szagos, neonfényes terrorbarbie-k is ki voltak állítva, hátha valami ízlésficamos bájgúnár ráharap.
Ha már csajok, körbe is néztem mi újság hostess ügyben. Ketten voltak, lekaptam nektek a csinosabbat. Tanulság az nincs, max annyi, hogy magyar nők mindörökké!
Nagyon hamar teltek az órák, és a tömeg is lassan szétszéledt, így bánatosan, de legalább odafértem a húzónévhez, a Knuckelbusterhez, amit egész nap megközelíthetetlen volt, nem véletlenül. Az alapja egy 193o-as, tehát egy csaknem utolsó szériás Henderson volt, amely csupaszon is kívánatos, lásd:
"Ride together, die together" mondja a mondás, de nem hittem, hogy külön iparág épül arra, ha elmegyünk -márpedig egyszer elmegyünk- akkor motorosként menjünk el. A "The Final Ride" cég pedig teljeskörű szolgáltatást nyújt bárkinek a végső túrára, ha a "Pille" típusú utánfutó kicsinek bizonyul.
A furcsaságok ezzel azonban nem értek véget. Szomorúan baktattam az összecsomagolódó portékák között, amikor hirtelen megragadták a karomat. Lenéztem és megláttam egy ránézésre negyvenes befüvezett hippi és egy matektanárnő keverékét, aki odáig volt, hogy milyen magas vagyok, és én biztos mindenkit megtalálok a tömegben. Megmondtam neki, hogy egyedül jöttem és nem keresek senkit. Azt mondta, úgy érzi, nagyon jó ember lehetek (nem mondtam el neki, mekkorát téved), és adni szeretne nekem valamit. Nos ilyenkor minden épeszű ember menekülőre fogná, én azonban vele tarottam. Kiderült, hogy egy keresztény motorosklubhoz tartozik, és Eve-nek hívják. Miután megtudta a keresztnevemet felnevetett. Elmondtam neki honnan jöttem, miért van akcentusom. Találomra betúrt egy dobozba, és a kezembe adott egy kártyát, hogy tegyem el, adjam tovább az igét az otthoniaknak, a magyaroknak majd megölelt és utamra engedett. Világéletemben szófogadó gyerek voltam, szóval át is adnám minden, szivében kicsit is motorosnak ( a többiek úgyse jutatottak el idáig az olvasásban)
