Eme fordulatos anekdota a decemberi Wildban olvasva sokkal jobban kíméli a szemet!
Itt van az ősz, itt van újra, a hátralévő napos hétvégéket már valószínű egy részeges favágó is meg tudná számolni egy kezén, ezért amíg lehet tekerem bele a mérföldeket Bumblebee-be egyrészt, mert tudom milyen szenvedés lesz kivárni a kemény syracuse-i telet, másrészt mert ennél jobb motor a világon nincs. Hétvégére szelíd trópusi időt jósoltak, ami így októberben azért indokolatlan, de legalább nem is valószínű, mivel egész héten esett. A gyilkos pesszimizmus azonban hasztalan volt, mert szombat reggelre tényleg faszányosan jó idő lett, szóval bőrbe fel! Kicsit álmosan kóvályogtam le a lépcsőn és próbáltam feszíteni az új, degesz szomszédlány előtt, de annyira nem sikerült, mivel orra buktam a saját bőrgatyámban és elterültem mint egy zsák malactáp. Persze nevetett, mondjuk valószínű szánalomból, de azért mégiscsak. Gyorsan bedobáltam az oldaldobozokba a szükséges dolgokat, tehát két doboz Budweisert, és hajrá. Terv nincs, az mint tudjuk, mindig csak megzavar, de ezt a kétnapos nyolcast dobtam össze fejben, durván ezer kilométer, szezonzárónak pont jó lesz:
Reggel 9-kor engedtem ki a kuplungot, és elindultam találomra a 9o-esen ismét csak keletre. 1 óráig bírtam a monoton pályán való pöfékelést, így Utica előtt Róma felé kissé erőcsúsztatva letértem. Kicsengettem a kemény 1 dollár valahány cent autópálya díjat, és végigkrúzoltam a Vanderwhacker hegységig, aminek mondjuk nem ez a neve, de maradjunk ennél. A fenyőillat és a végtelennek tűnő 28-as erdei út olyan élmény, amit mindenkinek ki kellene próbálnia. Meg is álltam az első vintázs kútnál feltankolni, hiszen nem tudtam milyen elhagyatott vidékekre sodródom a későbbiekben, nem árt a tele tank. Az alábbi életérzést szerintem nem is nagyon kell magyaráznom:
Azt persze mondanom sem kell, hogy a félig ember-félig bagoly benzinkutas (Uhu bácsi) roppant kedves volt, mert én voltam a második vevő a héten (szombat van). Persze nem mondtam el neki, hogy a boltjában árult illetve kölcsönözhető 150 darab VHS kazetta közül szívesen válogatnék, ha nem 18 éve adtam volna el a videómat :-) Itt tényleg megállt az idő. Volt is egy ATM, ami ebben a rémségek kicsiny boltjában úgy nézett ki ,mintha egy véletlen folytán idepottyant időkapszula lett volna a jövőből. Neki is estem, mivel cash-ben nem voltam erős, de úgy gondoltam talán jól jön még itt a halál f@szától jobbra. Ki akartam venni 100 dolcsit, de a szerencsétlen gép prüszkölve kidobott egy húszast, majd közölte, ennyi van, kifogyott. Na tekerjünk innen tovább, amíg lehet.
Természetesen nem én voltam az egyetlen, aki ezt a hétvégét nézte ki magának krúzolásra, viszonylag hamar odacsapódtam egy falkához, akik minden évben megteszik ezt a kört. Így olyan volt, mintha vadőrökkel mentem volna erdei túrára, minden ismert és ismeretlen zugba elvittek, amit látni érdemes. Eszméletlenül gyönyörű helyeket jártunk be, kristáytiszta tavak, égbetörő hegyormok, és közöttük jó minőségű aszfalt amin oda 's vissza tudnék motorozgatni életem végéig.
Átkeltünk a varázslatos Moose folyón, ami gyönyörű volt, bár egy darab kósza jávorszarvast sem láttunk, de legalább a partján egy elhagyatott indusztriális épület omladozott, azért ez is valami.
Nem ez volt az egyetlen elhagyatott épület a sorban. Minervától nem messze belefutottunk az egyik helyi nevezetességbe, az Aiden Lair hotelbe, ami 1901-ben még iszonyat menő helynek számított, lásd képek:
de mára már inkább a Panoráma hotel forgatási helyszíne lehetne a Ragyogásból. Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző látvány volt.
Nem időztünk sokat, mivel egymást váltották az abandoned helyekre specializálódott félamatőr fotómókusok, így felnyergeltünk és tovább hajtottunk. Faltuk az utakat mérföldeken át, a fehér falig koptattam a gumikat, majd pár óra múlva a társaság felaprózódott. Az utolsó talpon maradt szivarokkal még elcsorogtunk Glens Falls-ba, ahol a helyi motorosbanda a Leathernecks a szokásos évi pig-roast-ot tartotta, és igen ez ugyanolyan étvágygerjesztően hangzik angolul, mint magyarul.
A buli elég családias hangulatban telt a Half Time Bar and Grill mögötti kertben, bár legnagyobb csalódásunkra jóval a nyárson forgott malac után értünk oda, így csak alufóliás konzerv malac jutott, de azért nagy duzzogva bepusziltunk egy kétemberes adagot. Rádobtunk két hideg sört, még vártunk, hogy a helyi Watchdog banda beálljon, de már annyira be voltak állva, és későre is járt hogy inkább elindultunk. Én Syracuse felé, a többiek Albanyba. Saratoga Springsnél még időztem egy kicsit, mivel a város híres, ha másról nem a lóversenyeiről, de aztán nem teketóriáztam Amsterdamnál (Amerika ez egyáltalán?) visszatekertem a 9o-esre.
Hazafelé besoroltam egy csőrös kamion mögé, bízva a kitűnő vasalótudományában, nehogy még a végén én vegyek a nyakamba egy kóbor őzet a vaksötétben. A ház előtt kockás seggel másztam le, 4oo mérföld volt az órában, beléptünk a lakásba (én és a milliónyi lepketetem), majd gyors zuhany után csettintésre aludtam el.
Na nem sokáig, mert másnap reggel a Biscottiban találkoztam a fiukkal, akik aznap egy Corollával zárták a kétjárműves konvojt. A nemlétező terv most nyugatra rajzolódott, hogy befejezzem a nyolcast, így a festői Watkins Glen volt az úticél, ami tavaly óta várat magára.
A Biscottiban felkészültem az útra egy szalonna szalonnás szendviccsel (lásd bacon szalonna), majd ráraboltunk az útra. Skaneatelesig meg sem álltunk, ahol ismét kikocogtunk a stégre, majd betévedtünk egy szivarboltba is. A város még mindig gyönyörű, a felújított banképülettel, a tégla házakkal, és a kristályvízű tóval egyetemben.
Viszont nem sokat időztünk ,mert messze még a cél, a 2o-asról letérve jobbról vettük a Cayuga lake-et ,és lezúztunk Ithacáig. Itt a tó déli csücskénél engedélyeztem volna magamnak 15 perc kötetlen fetrengést a fűben, de a több tonna kacsaszar megakadályozott ebben (tudom, nekem semmi nem jó).
A városban bezúztunk egy burgert a Five Guysban (isteni volt), majd kis kitérővel a Taughannock vízesés kilátójához faroltunk. Többedjére vagyok itt, de a látvány minden egyes alkalommal szíven talál. Megállsz a parkolóban, sétálsz 2 métert, és a fák lombjai mögül egyszercsak arconcsap ez:
Mondjuk még egyszer sem sikerült délelőtt ideérni, hogy végre ne úgy nézzem a vízesést, hogy a szemembe süt a nap, de hát ez már igy marad. A vízesés után az elhagyott, de ennek ellenére jó állapotban lévő 227-esen csorogtunk le Watkins Glenig. Persze nem kalkuláltuk bele azt a dugót ami ebben a kisvárosban fogadott, amiről nagyrészt a háromnapos hétvége, no meg maga a híres State Falls Park tehetett. Valamelyik szellőző zsebemből elővarázsoltam 8 dolcsit a belépőre, majd egy kiörgedő pocakos sztriptítáncos rutinjával letéptem a bőrgatyát, lerúgtam a csizmámat, és nekiindultunk a hasadéknak.
Egész egyszerűen hihetetlen ez a hely. Az utóbbi három év legszebb parkja volt, és a valaha látott legkreatívabb infrastruktúrával rendelkezett. A gorge trail barlangokon, vízesések mögött és alatt vezetett egészen a hegycsúcsig, lenyűgöző volt. Méterenként álltunk és kattingattunk tátott szájjal mint akik még sosem jártak a természetben.
Prüszkölve fújtatva, mint egy régi gőzös értem fel a tetejére, majd az Indian trailen visszagaloppoztunk az elejére. Az egyik hídon szokatlanul ismerős szavakra kaptuk fel a fejünket, találkoztunk két kedves magyar családdal, hogy ennek mekkora volt az esélye nem tudom, de biztos ami biztos megismerkedtünk.
A parkolóba visszaérve komótosan szivarral ünnepeltük meg a mai napot, majd felmálháztuk magunkat, és gyí haza a 14-esen. A Seneca Lake mellett húztunk fel Geneváig milliónyi pincészet mellett, fülig húztam a mosolyomat és egész úton szimatoltam a lenyugvó őszi nap utolsó sugaraiban remegő vörös szőlő illatát. Auburnben még megálltunk egy utolsó lábnyújtásra, mert már mindenki gyűrött volt, és onnan nyílegyenesen haza az 5-ösön. Intettem a fiúknak, és befordultam a parkolóba, lefotóztam az órát, és elbúcsúztam a 2011-es szezontól.
A városban bezúztunk egy burgert a Five Guysban (isteni volt), majd kis kitérővel a Taughannock vízesés kilátójához faroltunk. Többedjére vagyok itt, de a látvány minden egyes alkalommal szíven talál. Megállsz a parkolóban, sétálsz 2 métert, és a fák lombjai mögül egyszercsak arconcsap ez:
Mondjuk még egyszer sem sikerült délelőtt ideérni, hogy végre ne úgy nézzem a vízesést, hogy a szemembe süt a nap, de hát ez már igy marad. A vízesés után az elhagyott, de ennek ellenére jó állapotban lévő 227-esen csorogtunk le Watkins Glenig. Persze nem kalkuláltuk bele azt a dugót ami ebben a kisvárosban fogadott, amiről nagyrészt a háromnapos hétvége, no meg maga a híres State Falls Park tehetett. Valamelyik szellőző zsebemből elővarázsoltam 8 dolcsit a belépőre, majd egy kiörgedő pocakos sztriptítáncos rutinjával letéptem a bőrgatyát, lerúgtam a csizmámat, és nekiindultunk a hasadéknak.
Egész egyszerűen hihetetlen ez a hely. Az utóbbi három év legszebb parkja volt, és a valaha látott legkreatívabb infrastruktúrával rendelkezett. A gorge trail barlangokon, vízesések mögött és alatt vezetett egészen a hegycsúcsig, lenyűgöző volt. Méterenként álltunk és kattingattunk tátott szájjal mint akik még sosem jártak a természetben.
Prüszkölve fújtatva, mint egy régi gőzös értem fel a tetejére, majd az Indian trailen visszagaloppoztunk az elejére. Az egyik hídon szokatlanul ismerős szavakra kaptuk fel a fejünket, találkoztunk két kedves magyar családdal, hogy ennek mekkora volt az esélye nem tudom, de biztos ami biztos megismerkedtünk.
A parkolóba visszaérve komótosan szivarral ünnepeltük meg a mai napot, majd felmálháztuk magunkat, és gyí haza a 14-esen. A Seneca Lake mellett húztunk fel Geneváig milliónyi pincészet mellett, fülig húztam a mosolyomat és egész úton szimatoltam a lenyugvó őszi nap utolsó sugaraiban remegő vörös szőlő illatát. Auburnben még megálltunk egy utolsó lábnyújtásra, mert már mindenki gyűrött volt, és onnan nyílegyenesen haza az 5-ösön. Intettem a fiúknak, és befordultam a parkolóba, lefotóztam az órát, és elbúcsúztam a 2011-es szezontól.
