Na jó kicsit elkéstem, de mivel tegnap munkaszüneti nap volt, a hét számomra csak most indul.
Kezdjük azzal, hogy Aaron Lewis hangja és játéka sokaknak ismerős lehet, hiszen ő a 9o-es évek egyik zsíros bandájának a Staind-nek frontembere volt, erre egy finom kis utalást is kapunk. Isten látja lelkemet nem akarom fikázni a mondanivalót (pedig hidd el lenne mit, ez a szám másodpercről másodpercre adja a támadófelületet, a fegyverbuzulástól kezdve a néha már-már kínos patriotizmuson át az utolsó sorokban megbúvó fontossági sorrendig bezárólag) úgyhogy koncentráljunk most inkább a zenére, majd egy másik posztban fikázunk. Ennyire összerakott muzsikát rég hallottam esküszöm, annyira összesimul a háromféle gitár (akusztikus, a slide, és a villany :-)) valamint az ének, hogy képes hetekre a fülemben maradni. Az igazi zamatot pedig az olyan apróságok adják, mint a country legenda George Jones cameoja, amelyben ördögként los angelesi menedzser képében tetszeleg. Ismét jön a szöveg is, abban kiemeltem a fontos részt, ha valakinek a közhelyek elterelték volna a figyelmét a lényegről útközben ( persze a couple extra pounds never really hurt is fontos :-)) Ha másra nem is jó, de ellazulni 5 percre kíváló, azon túl persze hogy végre 2o év után megtudtam mit jelent a Metallica album (aka Black Album) borítója, ejj sosem késő...
Now I grew up down an old dirt road in a town you wouldn’t know.
My Pops picked the place up for fifteen hundred bucks back in 1964.
My grandfather was a drinker back in the day he
put em down
but a war is known to change a man, and the whiskeys known to change a man
but that’s not me.
I rarely drink from the bottle
but I’ll smoke a little weed.
I still live in the sticks where you wouldn’t go in a town of 1200 off an old dirt road ‘and a country boy is all I’ll ever be.
Now it’s been 12 years since I’ve sold my soul to the devil in L.A.
He said sign your name here on the dotted line and your songs they all will play.
He set up shop on Sunset
he put me up at the Marquee
he said "you want to sell a million records boy, you better listen to me".
He said "change your style
whiten your smile
you could lose a couple pounds
if you want to live this life you better lose that wife
do you need your friends around?" And I said
no that’s not me 'cause
The biggest things in life are your friends and family.
And I like my jeans and my old t shirts and a couple extra pounds never really hurt ‘cause a country boy is all I’ll ever be ‘cause Hank taught me just how to stay alive.
you’ll never catch me out the house without my 9 or .45.
I got a big orange tractor and a diesel truck
and my idea of heaven is chasing white tail bucks
and as a country boy I know can survive
now two flags fly above my land that really sum up how I feel.
One is the colors that fly high and proud
the red the white the blue
the other ones got a rattle snake with a simple statement made
Don’t Tread on Me is what it says and I’ll take that to my grave because this is me
I'm proud to be American and strong in my beliefs.
And I’ve said it before but I’ll say it again cause I've never needed Government to hold my hand
And I’ve said it before and but I’ll say it again cause my family’s always fought and died to save this land and a country boy is all I’ll ever be.
I love my country, I love my guns, I love my family, I love the way it is now, and anybody that tries to change it has to come through me, that should be all of our attitudes, cause this is America, and a country boys good enough for me, son.
Nem, nem szorulásom van, csak a BÚÉK-t (-ot?) akartam lefordítani, de így jobban belegondolva inkább hagyjuk. Kicsit elkéstem ezzel a poszttal, de három napig tartott amíg magamhoz tértem, mert én sem vagyok már mai csirke.
Az történt ugyanis, hogy rekord időben, szilveszter előtt két nappal lefoglaltam egy (valószinű Manhattanben az utolsó) szobát egy hostelben, amelynek ablakából egyébként látszik a Central Park (ha kihajolok derékszögben, megkapaszkodom a tűzlétrán, és egy tükröt kitartok). A minicseresznye az átlagos cseresznyén, ami a tortán lévő habon van pedig az, hogy idén a szilvesztert négy gyönyörű magyar lány társaságában tölthettem, akik egyfajta körutazáson vannak amely egészen Hawaii-ig tart, többek közt egy new yorki megállóval, hogy a fene esne beléjük :-)
De ne siessünk előre. Mivel itt a két ünnep között is keményen megy a munka, ezért csak a pénteket tudtam kivenni szabadnapnak, így fogtam a motyeszomat és hajnali hatkor, amikor még minden normális épeszű ember az igazak álmát alussza az év utolsó napján, rátapostam a pedálra a 81-esen.
Terv nem volt, (minek is, az úgyis csak megzavar), ha odaértünk majd úgyis lesz valahogy. Az út már-már unalmas volt, forgalom semmi, amint feljött a nap, kristálytiszta idő lett, meghazudtolva az előző napok időjárását. Gyönyörű volt látni az út menti sziklákból fakadó forrásokat, amelyek most fagyott vízesésként kísértek szinte végig.
Továbbra is fenntartom, hogy a műholdas helyzetmeghatározó az emberiség legnagyobb találmánya az átlátszó tangabikini után, a segítségével például bármikor találhatsz életmentő dolgokat (tehát fánkot) a világ legeldugottabb szegletében is. Mindenesetre 1o:3o-as érkezést jósolt, és valóban ennyi volt amikor átgurultunk a George Washington hídon.
Átérve a hídon felcsendült a Welcome to the Jungle a rádióban (nem vicc!!), és én már két kézzel markoltam a kormányt, mert a Cityben más a kressz mint Amerikában bárhol. Tötymörgő, bőrülésben tespedő floridai nyugdíjas pozícióból egy pillanat alatt sikerült átzöttyenni ámokfutó pesti pizzafutár üzemmódba. Sávváltás, indexelés, vagy elsőbbség teljesen ismeretlen fogalmak (nézd meg a Camry Cab-et valahol itt alul). A milliszekundum valódi defincíója ugyanis a lámpa zöldre váltása, és az azt követő első duda megszólalása közötti időintervallum. Egyébként meg adj gázt, és meg ne állj, ha csak nem feltétlenül szükséges. Megtaláltam a hostelt, és kicsivel távolabb volt egy parkolóhely is. Ott végre lefejtettem elfehéredett ujjaimat a kormányról, és kiszálltam nem elszívni egy cigit. Kilistáztam a környéken lévő parkolóházakat, amiket meg is látogattam, mert a bennszülöttek javaslatára nem szívesen hagytam volna a kocsit szilveszter éjjelén az utcán. Bejártam három parkolóházat, esküszöm egyikben sem hagytam volna ott a kocsit nyugodt szívvel de döntenem kellett, így megszólítottam a legkevésbé alkoholista autóbontósnak látszó ezeréves zergetollas matuzsálemet, hogy hogyé' a garázs egy napra? "21 dolcsi, ha befér" Ezután egy kábé 2o perces eszmecsere folyt az autó méreteit illetően, amelynek végére nekem is leesett, hogy ez az ember tényleg angolul beszél. Nagyot sóhajtottam, kivettem a hátizsákom, majd átadtam a kulcsot (merthogy azt is ott kellett hagyni), és elbúcsúztam a Márkitól, mert tudtam, ma láttam utoljára, sőt teljesen biztos voltam benne, hogy most adtam el 21 dollárért ennek a háborús bűnösnek.
Ezért erre innom kellett egy sört, bejelentkeztem a Jazz on the park hostelbe, ahol friss fű szaga terjengett, de ennek ellenére sehol nem találtam a tavaszi rétet. Erica a recepciós pult mögül hozzámb@szott egy törülközőt, pedig nem is kértem, valamint átadta a belépőkártyát illetve a szobakulcsot, majd a másnapi reggelire invitált, amit 7:3o-tól szolgálnak fel. Megköszöntem azzal a biztos tudattal, hogy én akkor egész elhanyagolható valószínűséggel leszek ébren. Elfoglaltam a szobát, ledobtam a cuccom, eldőltem az ágyon, amelyet egész biztosan nem akartam volna látni egy CSI-os szemüvegen keresztül :-). De összeszedtem magam és elindultam újra felfedezni a várost. Egy pillanatra megálltam a 75th és Amsterdam sarkán, ahol se híre se hamva nem volt a MacLaren's Pub-nak :-))), ezért inkább földalattival elmentem az 59-ik utcáig, és onnan a Broadwayen elindultam a Time Square felé.
Amikor azt mondták a helyiek, hogy "ha a Time Square-en akarsz ünnepelni, akkor délután 4-re oda kell érned helyet foglalni", nos, akkor hazudtak. Az alábbi képek ugyanis dél körül készültek.
Persze ehet hogy igazuk volt, csak azt nem mondták melyik nap délután 4-re. Azért én is sodortattam magam a tömeggel egy kicsit, mert az nekem ugyan nem volt jó, de csodák csodájára találkoztam pár barátommal, és így el is ment a délután. Épp időben értem vissza a szállásra, mert nemsokára a lányok már egyen NY pólóban kopogtattak (mivel bőröndjük valahol Párizs és New York között vesztegelt), ugyanis nem tudtuk egymást elérni, de szerencsére ügyesen lenyomozták, hol a szállásom. Megbeszéltünk egy este 8as találkozót, és a bemelegítő pezsgő után nekiindultunk az éjszakának. Először a Meatpacking (hmm, fincsi?!) városrészbe taxiztunk, ahol (hihetetlen, tudom) nem találtunk szabad asztalt szilveszter estén, ezért továbbmentünk Little Italyba, ahol a Broadway és Broome sarkán egy igazi kis olasz vendéglőben kezdtük meg az ünneplést. Egy finom vacsora, és pár üveg pezsgő után, a pincérek szolídan de határozottan, igazi olasz temperamentummal elkezdték feldobálni a székeket az asztalra, jelezvén, hogy tényleg nagyon örültek nekünk, de most már elég lesz a dínomdánomból, és húzzunk a p'csába.
Az est hátralévő része a városban való császkálással telt, szó szerint átadtuk magunkat a pezsgő nagyvárosi éjszakának, pezsgőztünk a Broadwayn, szereztünk színes kalapokat, ünnepeltük az új év beköszöntét a Union Square-en, majd a Park Avenue-n elindultunk a Time Square felé, holott az nem is oda vezet, de ez akkor már hidd el nem számított. New york is egyre homályosabb lett, nem tudni miért.
Mindenesetre hajnalban valahogy odaértünk, ahol nappali világosságban még mindig ment a bugi.
Meg is kértük az egyik hasonlóan elfáradt higanymozgású new yorki leányzót, csináljon rólunk, és erről a maradandó élményről egy fantasztikus pillanatképet, amelyre örökké emlékezni fogunk. Íme:
Visszaérve a Columbus Circle-höz rájöttünk, hogy január elsején hajnalban lehetetlen taxit fogni, a hátralévő hatvan háztömböt pedig már fizikai képtelenség gyalog teljesíteni, a megtett negyven után. Persze mégis csak megszánt egy taxis, aki ugyan nem díjazta, hogy egyszerre hárman nyomogatjuk az érintőkijelzős lcd infopanelt, de azért elvitt a szálláshoz.
Reggel (?) Erica ugyanazzal a mosollyal fogadott. Megkérdeztem, hogy itt volt-e a pultban végig, azt mondta, "dehogyis........aludt is pár órát". Szegény, mondjuk jobban is nézett ki nálam (ez egyébként nem volt nehéz) Éreztem rajta, hogy szeretne beszélgetni egy kicsit, de mivel az én agyam helyén csak vattapamacsok tartózkodtak, ezért kicsekkoltam, bedobtam a törülközőt és elindultam visszaszerezni az autómat. New york szerintem sosem volt ilyen csendes, egy-két lézengő kocogón (akiket nem kevés irigységgel vegyített csodálattal néztem) kívűl senki nem vánszorgott, csak én. Szinte hallottam felcsendülni Alicia Keys-t.
A garázshoz érve csodák csodájára visszakaptam a kocsim (bár lehet, hogy más motorszámmal:-)) és elindultam az 5 órás visszaúton, ahol volt idő gondolkodni az élményeken. Kihúztam egy újabb elemet a bakancslistáról, Boldog Újévet mindenkinek!!!
