és persze az idei Carol of the bells:
2011. december 23., péntek
2011. december 18., vasárnap
Év végi levélmustra
Minden évben számos levél jön elképesztő kérdésekkel kérésekkel, némelyik szomorú, némelyik megnevetett, ezért elhatároztam hogy idén nektek is megmutatom az évi termés egy szeletét, hogy lássátok miért nem lehet kommenteket írni ezen a blogon. Elferdült kérdések és vaskosan mocskos válaszok alant:
"Fogadjunk hogy nem is az USAban vagy, hanem itthon és lopott képekhez meg videókhoz írsz posztokat nagyon átlátszó"
Igen, mint azóta faszbukkon is kiderült: egy kőbányai panel nappalijában egy egészfalas erdőposzter előtt írom ezeket a sorokat, és egy rám kísértetiesen hasonlító csokkert küldtem ki, hogy motorozzon, utazgasson és pöcsvakarjon helyettem.
"Tudsz munkát? megcsinálok bármit, értek mindenhez"
ki? én? hát milyen kis porszem vagyok én egy polihisztorhoz képest?
"...ha hallasz valami jót, szólj!"
tessék: Stonedirt - Whiskey
"Kedves Blogger!
Érdekelne linkcsere lehetősége honlapjával.Én a következő oldalon tudok megjelenést biztosítani link vagy cikk formájában:http://www_________.org Cserébe a http://medvemenniamerika.blogspot.com/2009_08_01_archive.html oldalon a "penisznoveles" szóra szeretném, ha betenné linkünket:a href="http://www_________.org">pénisznövelés
Üdv:M..."
Tisztelt hölgyem, ez övön aluli volt! Még csak az kellene, hogy az egész világ az én kis pöcsömön csámcsogjon
"...Miért nem írsz a munkádról? Ez önzőség azokkal szemben akik ki akarnak menni! Mivel is a foglalkozásod?(sic!)"
Karosszérialakatos
"...jó a blogod, kúrnálak!"
ööö köszi?
"Hey Medve Menni Amerika,
I hope you're doing well. I'm from the Chicago based band... ...and recently stumbled upon your webzine and was really intrigued at the nice pieces you have on many of the bands we feel in tune with...Having shared
the stage with Toxic Holocaust in Chicago recently as well as others in the stoner rock, doom, punk and metal scene, we were curious if you might have interest in reviewing.....new album "
Wow, köszi srácok, de nem beszélni engléze well
"...egyébként láttalak a Westendben tegnap..."
Óh, láttak már engem Kowa mögött is dobolni
"...Leírnád, hogy koncertünk lesz jövő pénteken?"
koncertünk lesz jövő pénteken
"...Miért nem harlit (sic!) vettél? Az igazi férfiak harlival járnak!!!!!!"
Tévedsz kisbarátom, az igazi férfinak SENKI nem mondja meg mivel járjon.
2011. november 28., hétfő
2011. október 30., vasárnap
2011. október 12., szerda
Nekem 8
Eme fordulatos anekdota a decemberi Wildban olvasva sokkal jobban kíméli a szemet!
Itt van az ősz, itt van újra, a hátralévő napos hétvégéket már valószínű egy részeges favágó is meg tudná számolni egy kezén, ezért amíg lehet tekerem bele a mérföldeket Bumblebee-be egyrészt, mert tudom milyen szenvedés lesz kivárni a kemény syracuse-i telet, másrészt mert ennél jobb motor a világon nincs. Hétvégére szelíd trópusi időt jósoltak, ami így októberben azért indokolatlan, de legalább nem is valószínű, mivel egész héten esett. A gyilkos pesszimizmus azonban hasztalan volt, mert szombat reggelre tényleg faszányosan jó idő lett, szóval bőrbe fel! Kicsit álmosan kóvályogtam le a lépcsőn és próbáltam feszíteni az új, degesz szomszédlány előtt, de annyira nem sikerült, mivel orra buktam a saját bőrgatyámban és elterültem mint egy zsák malactáp. Persze nevetett, mondjuk valószínű szánalomból, de azért mégiscsak. Gyorsan bedobáltam az oldaldobozokba a szükséges dolgokat, tehát két doboz Budweisert, és hajrá. Terv nincs, az mint tudjuk, mindig csak megzavar, de ezt a kétnapos nyolcast dobtam össze fejben, durván ezer kilométer, szezonzárónak pont jó lesz:
Reggel 9-kor engedtem ki a kuplungot, és elindultam találomra a 9o-esen ismét csak keletre. 1 óráig bírtam a monoton pályán való pöfékelést, így Utica előtt Róma felé kissé erőcsúsztatva letértem. Kicsengettem a kemény 1 dollár valahány cent autópálya díjat, és végigkrúzoltam a Vanderwhacker hegységig, aminek mondjuk nem ez a neve, de maradjunk ennél. A fenyőillat és a végtelennek tűnő 28-as erdei út olyan élmény, amit mindenkinek ki kellene próbálnia. Meg is álltam az első vintázs kútnál feltankolni, hiszen nem tudtam milyen elhagyatott vidékekre sodródom a későbbiekben, nem árt a tele tank. Az alábbi életérzést szerintem nem is nagyon kell magyaráznom:
Azt persze mondanom sem kell, hogy a félig ember-félig bagoly benzinkutas (Uhu bácsi) roppant kedves volt, mert én voltam a második vevő a héten (szombat van). Persze nem mondtam el neki, hogy a boltjában árult illetve kölcsönözhető 150 darab VHS kazetta közül szívesen válogatnék, ha nem 18 éve adtam volna el a videómat :-) Itt tényleg megállt az idő. Volt is egy ATM, ami ebben a rémségek kicsiny boltjában úgy nézett ki ,mintha egy véletlen folytán idepottyant időkapszula lett volna a jövőből. Neki is estem, mivel cash-ben nem voltam erős, de úgy gondoltam talán jól jön még itt a halál f@szától jobbra. Ki akartam venni 100 dolcsit, de a szerencsétlen gép prüszkölve kidobott egy húszast, majd közölte, ennyi van, kifogyott. Na tekerjünk innen tovább, amíg lehet.
Természetesen nem én voltam az egyetlen, aki ezt a hétvégét nézte ki magának krúzolásra, viszonylag hamar odacsapódtam egy falkához, akik minden évben megteszik ezt a kört. Így olyan volt, mintha vadőrökkel mentem volna erdei túrára, minden ismert és ismeretlen zugba elvittek, amit látni érdemes. Eszméletlenül gyönyörű helyeket jártunk be, kristáytiszta tavak, égbetörő hegyormok, és közöttük jó minőségű aszfalt amin oda 's vissza tudnék motorozgatni életem végéig.
Átkeltünk a varázslatos Moose folyón, ami gyönyörű volt, bár egy darab kósza jávorszarvast sem láttunk, de legalább a partján egy elhagyatott indusztriális épület omladozott, azért ez is valami.
Nem ez volt az egyetlen elhagyatott épület a sorban. Minervától nem messze belefutottunk az egyik helyi nevezetességbe, az Aiden Lair hotelbe, ami 1901-ben még iszonyat menő helynek számított, lásd képek:
de mára már inkább a Panoráma hotel forgatási helyszíne lehetne a Ragyogásból. Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző látvány volt.
Nem időztünk sokat, mivel egymást váltották az abandoned helyekre specializálódott félamatőr fotómókusok, így felnyergeltünk és tovább hajtottunk. Faltuk az utakat mérföldeken át, a fehér falig koptattam a gumikat, majd pár óra múlva a társaság felaprózódott. Az utolsó talpon maradt szivarokkal még elcsorogtunk Glens Falls-ba, ahol a helyi motorosbanda a Leathernecks a szokásos évi pig-roast-ot tartotta, és igen ez ugyanolyan étvágygerjesztően hangzik angolul, mint magyarul.
A buli elég családias hangulatban telt a Half Time Bar and Grill mögötti kertben, bár legnagyobb csalódásunkra jóval a nyárson forgott malac után értünk oda, így csak alufóliás konzerv malac jutott, de azért nagy duzzogva bepusziltunk egy kétemberes adagot. Rádobtunk két hideg sört, még vártunk, hogy a helyi Watchdog banda beálljon, de már annyira be voltak állva, és későre is járt hogy inkább elindultunk. Én Syracuse felé, a többiek Albanyba. Saratoga Springsnél még időztem egy kicsit, mivel a város híres, ha másról nem a lóversenyeiről, de aztán nem teketóriáztam Amsterdamnál (Amerika ez egyáltalán?) visszatekertem a 9o-esre.
Hazafelé besoroltam egy csőrös kamion mögé, bízva a kitűnő vasalótudományában, nehogy még a végén én vegyek a nyakamba egy kóbor őzet a vaksötétben. A ház előtt kockás seggel másztam le, 4oo mérföld volt az órában, beléptünk a lakásba (én és a milliónyi lepketetem), majd gyors zuhany után csettintésre aludtam el.
Na nem sokáig, mert másnap reggel a Biscottiban találkoztam a fiukkal, akik aznap egy Corollával zárták a kétjárműves konvojt. A nemlétező terv most nyugatra rajzolódott, hogy befejezzem a nyolcast, így a festői Watkins Glen volt az úticél, ami tavaly óta várat magára.
A Biscottiban felkészültem az útra egy szalonna szalonnás szendviccsel (lásd bacon szalonna), majd ráraboltunk az útra. Skaneatelesig meg sem álltunk, ahol ismét kikocogtunk a stégre, majd betévedtünk egy szivarboltba is. A város még mindig gyönyörű, a felújított banképülettel, a tégla házakkal, és a kristályvízű tóval egyetemben.
Viszont nem sokat időztünk ,mert messze még a cél, a 2o-asról letérve jobbról vettük a Cayuga lake-et ,és lezúztunk Ithacáig. Itt a tó déli csücskénél engedélyeztem volna magamnak 15 perc kötetlen fetrengést a fűben, de a több tonna kacsaszar megakadályozott ebben (tudom, nekem semmi nem jó).
A városban bezúztunk egy burgert a Five Guysban (isteni volt), majd kis kitérővel a Taughannock vízesés kilátójához faroltunk. Többedjére vagyok itt, de a látvány minden egyes alkalommal szíven talál. Megállsz a parkolóban, sétálsz 2 métert, és a fák lombjai mögül egyszercsak arconcsap ez:
Mondjuk még egyszer sem sikerült délelőtt ideérni, hogy végre ne úgy nézzem a vízesést, hogy a szemembe süt a nap, de hát ez már igy marad. A vízesés után az elhagyott, de ennek ellenére jó állapotban lévő 227-esen csorogtunk le Watkins Glenig. Persze nem kalkuláltuk bele azt a dugót ami ebben a kisvárosban fogadott, amiről nagyrészt a háromnapos hétvége, no meg maga a híres State Falls Park tehetett. Valamelyik szellőző zsebemből elővarázsoltam 8 dolcsit a belépőre, majd egy kiörgedő pocakos sztriptítáncos rutinjával letéptem a bőrgatyát, lerúgtam a csizmámat, és nekiindultunk a hasadéknak.
Egész egyszerűen hihetetlen ez a hely. Az utóbbi három év legszebb parkja volt, és a valaha látott legkreatívabb infrastruktúrával rendelkezett. A gorge trail barlangokon, vízesések mögött és alatt vezetett egészen a hegycsúcsig, lenyűgöző volt. Méterenként álltunk és kattingattunk tátott szájjal mint akik még sosem jártak a természetben.
Prüszkölve fújtatva, mint egy régi gőzös értem fel a tetejére, majd az Indian trailen visszagaloppoztunk az elejére. Az egyik hídon szokatlanul ismerős szavakra kaptuk fel a fejünket, találkoztunk két kedves magyar családdal, hogy ennek mekkora volt az esélye nem tudom, de biztos ami biztos megismerkedtünk.
A parkolóba visszaérve komótosan szivarral ünnepeltük meg a mai napot, majd felmálháztuk magunkat, és gyí haza a 14-esen. A Seneca Lake mellett húztunk fel Geneváig milliónyi pincészet mellett, fülig húztam a mosolyomat és egész úton szimatoltam a lenyugvó őszi nap utolsó sugaraiban remegő vörös szőlő illatát. Auburnben még megálltunk egy utolsó lábnyújtásra, mert már mindenki gyűrött volt, és onnan nyílegyenesen haza az 5-ösön. Intettem a fiúknak, és befordultam a parkolóba, lefotóztam az órát, és elbúcsúztam a 2011-es szezontól.
A városban bezúztunk egy burgert a Five Guysban (isteni volt), majd kis kitérővel a Taughannock vízesés kilátójához faroltunk. Többedjére vagyok itt, de a látvány minden egyes alkalommal szíven talál. Megállsz a parkolóban, sétálsz 2 métert, és a fák lombjai mögül egyszercsak arconcsap ez:
Mondjuk még egyszer sem sikerült délelőtt ideérni, hogy végre ne úgy nézzem a vízesést, hogy a szemembe süt a nap, de hát ez már igy marad. A vízesés után az elhagyott, de ennek ellenére jó állapotban lévő 227-esen csorogtunk le Watkins Glenig. Persze nem kalkuláltuk bele azt a dugót ami ebben a kisvárosban fogadott, amiről nagyrészt a háromnapos hétvége, no meg maga a híres State Falls Park tehetett. Valamelyik szellőző zsebemből elővarázsoltam 8 dolcsit a belépőre, majd egy kiörgedő pocakos sztriptítáncos rutinjával letéptem a bőrgatyát, lerúgtam a csizmámat, és nekiindultunk a hasadéknak.
Egész egyszerűen hihetetlen ez a hely. Az utóbbi három év legszebb parkja volt, és a valaha látott legkreatívabb infrastruktúrával rendelkezett. A gorge trail barlangokon, vízesések mögött és alatt vezetett egészen a hegycsúcsig, lenyűgöző volt. Méterenként álltunk és kattingattunk tátott szájjal mint akik még sosem jártak a természetben.
Prüszkölve fújtatva, mint egy régi gőzös értem fel a tetejére, majd az Indian trailen visszagaloppoztunk az elejére. Az egyik hídon szokatlanul ismerős szavakra kaptuk fel a fejünket, találkoztunk két kedves magyar családdal, hogy ennek mekkora volt az esélye nem tudom, de biztos ami biztos megismerkedtünk.
A parkolóba visszaérve komótosan szivarral ünnepeltük meg a mai napot, majd felmálháztuk magunkat, és gyí haza a 14-esen. A Seneca Lake mellett húztunk fel Geneváig milliónyi pincészet mellett, fülig húztam a mosolyomat és egész úton szimatoltam a lenyugvó őszi nap utolsó sugaraiban remegő vörös szőlő illatát. Auburnben még megálltunk egy utolsó lábnyújtásra, mert már mindenki gyűrött volt, és onnan nyílegyenesen haza az 5-ösön. Intettem a fiúknak, és befordultam a parkolóba, lefotóztam az órát, és elbúcsúztam a 2011-es szezontól.
2011. szeptember 25., vasárnap
2011. szeptember 19., hétfő
Catskill Mountain Thunder 2011
Olvasd itt is (illetve főleg itt olvasd):
"Ride hard or stay home!"
"Ride hard or stay home!"
Szombat reggel, a hőmérő higanyszála az 5 celsiust verdeste, ezért a szokásosnál sokkal keményebbnek éreztem magam, és majdnem lábbal rúgtam be az önindítót. Gyí, induljunk vár upstate new york legnagyobb találkozója a Catskill Mountain Thunder! A 90-es autópályán hajtottam Uticáig, egy-két megállót beiktatva, hogy magamba tömjek egy tojás McDudát és/vagy forró kávét majd a hipotermia előtt nem sokkal letértem a csodaszép napfényes erdei utakra.
Végtelen nyugalommal krúzoltam végig a legelők mellett, csak egy hátulütője volt a dolognak, az elütött büdösborzok huszonhatszor büdösebbek voltak mint autóval. De hát tudjuk, hogy másképp illatozik a széna a lónak és másképp a szerelmeseknek.
paraszt GPS parasztoknak...
Egyébként áldom ismét az amerikai úthálózatot, mert ha tudod, hogy melyik égtáj felé akasz menni a négy közül, akkor vajmi kevés esélyed van, hogy eltévedj. Az utak többnyire simák, bár a hosszanti nyomvályúk néha megvezetnek, de annyi kell, nehogy elaludj a végtelen egyenesek és a vánszorgó cager*-ek közötti lavírozásban. Az idő is kivirult, így a legalacsonyabb elérhető fordulaton masszíroztattam magam, és sütkéreztem a napfényben.
Épp a 145-ösön dél felé kergettem egy copfos, rózsaszin fejkupakos sporyt, mire hirtelen bőr-, túlhevített króm- és gumiszag csapott meg, majd fel is tűnt azon nyomban az eseménynek helyet adó Blackthorne Resort. Chopperekkel tömött parkolók amíg a szem ellát, persze aki utolsó előtti napra érkezik az ne rinyáljon, de még találtam helyet a hegyoldalban, ahol le se kellett támasztanom, csak leszállnom. Bementem az irodába, hogy kellene sátorhely, meg különben is hogy is van ez, magyar vagyok és turista. Abszolut stílusidegen volt a poros bőrcuccban állni a márvány lobbiban, de teljesen amerikai módra lehúzták a kártyámat, felkarszalagoztak, és mondták, hogy várjak a bejáratnál egy golfautóra. Wat? Értetlenül álltam kint, majd tényleg jött egy mókus, és megkérdezte én vagyok-e Edem. Mondtam, persze, és ugorjak be. Nagy nehezen behajtogattam magam a protektorokkal, láncokkal, meg a 2 méteremmel együtt és megkérdeztem most mi a pöcsmög lesz. Carl elmondta, hogy őt tulajdonképpen ezért fizetik. Figyelj: a vendégek jönnek, beülnek a golfautóba, elviszi őket, megmutat nekik egy táborhelyet, és ha tetszik a kedves vendégnek, akkor visszaviszi a motorjához, majd a campert már motorral visszavezeti a helyére. Na mondom elég a baromkodásból, csak mondd meg hol van szabad hely, és kész :-) de előtte még elkértem egy körre a golfautót, aztán visszabattyogtam a motoromhoz.
Már épp elkezdtem leverni a cölöpöket a sátorhoz, amikor jön két szivar, hogy a lehető legszarabb táborhelyet kaptam, mert előző éjszaka itt vágtak át legtöbben a kerítésen átmászva a fesztiválterületre, szóval ha nyugodt éjszakát akarok, akkor cuccoljak arrébb pár méterrel melléjük. Igy is lett, segítettek is, amit kénytelen voltam paprikapálinkával meghálálni, szóval össze is verődtünk a hétvége hátralévő részére.
A szokásos álmos nappali programok voltak, mint asszonycipelés, virslinyalogatás, rodeojátékok, és hasonló maszlagok.
Inkább elnéztem a kiállítókhoz. Sok hires-hírhedt építőműhely tette tiszteletét (Chop Shop, Satan Cycles, Old School Choppers, AMS) és a csavar az volt, hogy nem csak hoztak gépeket, hanem csütörtökön kezdtek építeni párat ott helyben, szinte a semmiből. Így egész hétvégén nézhettük, lépésről, hogy épül flexszel, hegesztőpisztollyal meg kalapáccsal a katalógusmentes motor.
A helyi kihelyezett múzeum is nagyon impozáns volt, esküszöm naponta többször is visszajártam, nézegetve ezeket a gépeket, amik tényleg a motorozás hőskorából származtak, és persze a mai napig működőképesek. A formaviláguk, a technikai megoldásaik, az illatuk és az egész hangulat ami velük járt elképesztő volt.
Viszonylag hamar elment a délután, így megéhezvén nekiálltunk sütögetni, mellette előkerültek a különböző égtájakról hozott párlatok. Captain Morgan, Mézes Jack, a paprika is kitartott, szóval egyre emelkedettebb hangulatban folytattuk a bulit.
Sokat kérdezgettek Magyarországról, és én örömmel meséltem órákon át. Pörögtek a hamburgerek, virslik, füstöltek a szivarok, ropogott a tűz, párologtak a párlatok, egészen az eufória határán táncoltuk, amikor megtudtam, hogy a spagetti wrestling, ami tulajdonképpen hatalmas húzóerőként hatott rám amikor eldöntöttem, hogy a csípős 5 fokban 15o mérföldet lenyomok, a spagetti wrestling, ami nem takar egyebet mint amit takar: tehát két amerikai fehérnép egy nagy tál spagettiben gyepálja egymást, a spagetti wrestling, amit én, a cicik popsik és az olasz konyha nagy tisztelője nem hagyhatok ki, nos a spagetti wrestling nos az tegnap este volt.....
Térdre rogytam és kezemet az égfelé tartva kiabáltam, hogy MIÉÉÉÉRT? Valami isteni összjátéknak köszönhetően és a többiek legnagyobb megrökönyödésére a szervezők pont ezt a pillanatot választották ki, hogy elinduljon a tüzijáték, tehát egy az egyben mintha A Szakasz c. film plakátja elevenedett volna meg. A hasonlatot az is alátámasztotta, hogy a tüzijáték a szokásos elemeken kívűl furcsa, eddig nem látott anomáliákból is állt, mint például apró kis ejtőernyőn aláereszkedő izzó bizbaszokból.
Ami messziről még egészen lenyűgöző látvány volt, de amint észleltük, hogy egyre közelebb sodródnak hozzánk, kénytelen voltunk a felesek számát is megnövelni exponenciálisan. Miután landolt az egyik csomag Charles és Don némi fenntartással a testi épséget és robbanásveszélyt maximálisan szem előtt tartva óvatosan megközelítették (tehát kérdés nélkül ráugrottak izomból), majd körbe-körbe futkostak vele, végül eltették nem is tudom, talán fékernyőnek :-))
Úgy döntöttünk ideje visszahelyezni a bulit a színpad elé, szóval összekaptuk magunkat és elindultunk megnézni az Aerial Burnt. Ez tulajdonképpen egy gumiégető verseny volt (hihetetlen tudom) annyival megtoldva, hogy a moszájt egy emelvényre gurították, amit felemeltek a közönség felé, és így lett Aerial.
Mértek hangot, füstöt, még guminyomot is, az első három még izgalmas is volt, aztán inkább további sörökért indultunk.
Közben megálltunk a motorépítőknél, ahol éppen akkor fejezték be az utolsó simitásokat, töltötték a tankokat, és azok a motorok, amik 2 napja még csak egy doboz fémlemezként léteztek, most hátukon büszke, és nem utolsó sorban tehetős új tulajdonosaikkal gurultak le a rámpáról.
Eközben a szinpadon már a Shovelhead vagy a Razorbacks vagy a Bullzeye (ezt most már meg nem mondom) csapott bele a Free Birdbe a szétcsúszó audiencia legnagyobb örömére.
A tömeg lassan kezdett egyre homályosabb lenni, így hajnal felé én is visszabattyogtam a sátramhoz, és nekikészülödtem életem egyik leghidegebb éjszakájának.
Viszonylag korán, a reggeli nap melengető sugarai ébresztettek, és már akkor láttam ez egy csodás nap lesz újra a nyeregben. Lebontottam a sátrat, felcuccoltam és rá egy óra múlva Bumblebeevel halk neszben - már amennyire ez egy forgattyúscsappal lehetséges - kicsörömpöltem a táborból. A főúton húztam egy kövéret, és lógó orral elindultam vissza északnyugatra. Hazafelé egy csésze kávé mellett az egyik Diner ablakából néztem végig amint egy anyuka az ötéves forma fiacskája szemét takargatja el -kevés sikerrel- , miközben beszálltak a szunnyadó, pattogva kihűlő V2-es melletti autóba, a kisrácnak vágyakozó tekintetére egyből ráismertem, ugyanis mintha magamat láttam volna 25 évvel ezelőtt:-)
Az idő fantasztikus lett, még jobb mint tegnap, így berúgtam az egyest, és a napsütésben hazaüldöztem az árnyékomat.
Epilógus: Persze ma emailben megkaptam a pénteki program linkjét, csak hogy ne enélkül haljak meg:-)
Volt itt Wall of Death, amit én továbbra sem tudok 3o másodpercnél tovább nézni. Főleg amikor pacsit, meg 1 dollárosokat kap ki a közönség kezéből az uriember, aki ebben a három méter sugarú fahengerben megy körbe-körbe. Az én terpeszkedő cruiseres énem ezt már nem veszi be :-)
Inkább elnéztem a kiállítókhoz. Sok hires-hírhedt építőműhely tette tiszteletét (Chop Shop, Satan Cycles, Old School Choppers, AMS) és a csavar az volt, hogy nem csak hoztak gépeket, hanem csütörtökön kezdtek építeni párat ott helyben, szinte a semmiből. Így egész hétvégén nézhettük, lépésről, hogy épül flexszel, hegesztőpisztollyal meg kalapáccsal a katalógusmentes motor.
A helyi kihelyezett múzeum is nagyon impozáns volt, esküszöm naponta többször is visszajártam, nézegetve ezeket a gépeket, amik tényleg a motorozás hőskorából származtak, és persze a mai napig működőképesek. A formaviláguk, a technikai megoldásaik, az illatuk és az egész hangulat ami velük járt elképesztő volt.
Viszonylag hamar elment a délután, így megéhezvén nekiálltunk sütögetni, mellette előkerültek a különböző égtájakról hozott párlatok. Captain Morgan, Mézes Jack, a paprika is kitartott, szóval egyre emelkedettebb hangulatban folytattuk a bulit.
Térdre rogytam és kezemet az égfelé tartva kiabáltam, hogy MIÉÉÉÉRT? Valami isteni összjátéknak köszönhetően és a többiek legnagyobb megrökönyödésére a szervezők pont ezt a pillanatot választották ki, hogy elinduljon a tüzijáték, tehát egy az egyben mintha A Szakasz c. film plakátja elevenedett volna meg. A hasonlatot az is alátámasztotta, hogy a tüzijáték a szokásos elemeken kívűl furcsa, eddig nem látott anomáliákból is állt, mint például apró kis ejtőernyőn aláereszkedő izzó bizbaszokból.
Ami messziről még egészen lenyűgöző látvány volt, de amint észleltük, hogy egyre közelebb sodródnak hozzánk, kénytelen voltunk a felesek számát is megnövelni exponenciálisan. Miután landolt az egyik csomag Charles és Don némi fenntartással a testi épséget és robbanásveszélyt maximálisan szem előtt tartva óvatosan megközelítették (tehát kérdés nélkül ráugrottak izomból), majd körbe-körbe futkostak vele, végül eltették nem is tudom, talán fékernyőnek :-))
Mértek hangot, füstöt, még guminyomot is, az első három még izgalmas is volt, aztán inkább további sörökért indultunk.
Közben megálltunk a motorépítőknél, ahol éppen akkor fejezték be az utolsó simitásokat, töltötték a tankokat, és azok a motorok, amik 2 napja még csak egy doboz fémlemezként léteztek, most hátukon büszke, és nem utolsó sorban tehetős új tulajdonosaikkal gurultak le a rámpáról.
Eközben a szinpadon már a Shovelhead vagy a Razorbacks vagy a Bullzeye (ezt most már meg nem mondom) csapott bele a Free Birdbe a szétcsúszó audiencia legnagyobb örömére.
A tömeg lassan kezdett egyre homályosabb lenni, így hajnal felé én is visszabattyogtam a sátramhoz, és nekikészülödtem életem egyik leghidegebb éjszakájának.
Viszonylag korán, a reggeli nap melengető sugarai ébresztettek, és már akkor láttam ez egy csodás nap lesz újra a nyeregben. Lebontottam a sátrat, felcuccoltam és rá egy óra múlva Bumblebeevel halk neszben - már amennyire ez egy forgattyúscsappal lehetséges - kicsörömpöltem a táborból. A főúton húztam egy kövéret, és lógó orral elindultam vissza északnyugatra. Hazafelé egy csésze kávé mellett az egyik Diner ablakából néztem végig amint egy anyuka az ötéves forma fiacskája szemét takargatja el -kevés sikerrel- , miközben beszálltak a szunnyadó, pattogva kihűlő V2-es melletti autóba, a kisrácnak vágyakozó tekintetére egyből ráismertem, ugyanis mintha magamat láttam volna 25 évvel ezelőtt:-)
Az idő fantasztikus lett, még jobb mint tegnap, így berúgtam az egyest, és a napsütésben hazaüldöztem az árnyékomat.
Epilógus: Persze ma emailben megkaptam a pénteki program linkjét, csak hogy ne enélkül haljak meg:-)
* cager: bárki, aki autót vezet
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)