Ródteszt

Hosszú várakozás után eljött végre ez a nap is. Délultán 1-re kaptam időpontot, hogy bizonyithassam egy DMV-s gidának, hogy bár 14 éve vezetek, tudok kezelni egy automata váltós autót, mert bizony amerikai jogositvanyt nem adnak minden jöttmentnek. Én voltam a legcoolabb (és persze legöregebb) a sorban, hiszen én egyedül voltam előttem és mögöttem anyukák/apukák hozták a gyereket road testre. A vizsgabiztosnéni egy hordozható árleolvasóval leolvasta a szélvédőre ragasztott registration matricát, majd behuppant mellém, kérdően, rámnézve, hogy vajh' hol a sofőröm? Miután a nemzetközi jogositvány okozta bürokratikus útvesztőkön átverekedtük magunkat, megkért, hogy induljak el a padkától. Én kiraktam az indexet, körbenéztem, úgy mint még soha, és csigatempóban kicsorogtam. Szinte éreztem, hogy a Márki szenved, itt ez a V8-as motor, majdnem 5 liter hengerűrtartalom, meg a végtelen nyomaték, én meg csak lehelem a gázpedált. Hiába a szabály az szabály városban a sebességhatár 30 mérföld óránként , pláne road testen. Megkérdezte mióta vezetek (szabály szerint nem lehet beszélgetni a vizsgabiztossal, csak annyit mondhat, hogy "jobbra," "balra," "Y-forduló"), majd megkért csináljak egy megfordulást, és vissza is mentünk a kiindulóponthoz. Leparkoltam, majd kérdően néztem rá, hiszen egy 4 perces (mértem) road test vagy nagyon jót jelent, vagy nagyon rosszat. Végül kiderült, hogy felesleges volt az izgalom, excellent driver vagyok, de 10 hibapontot csak beirt nekem ez a tündér, hogy egyszer nem a stoptábla vonala előtt álltam meg.
Na bumm, a két méter hosszú motorháztető miatt ez azt hiszem még belefér. A vicc az, hogy hogy a bukáshoz röpke 30 pont elegendő, szóval egyáltalán nem olyan lehetetlen ezt összehozni.
Szóval kaptam egy pénztárgép cetlit, és azzal vezethetek, amig ki nem postázzák a New York State Driving License-met, hurrá!