Zempléni kanyarvadászat 2. nap

A szombati nap sportértéke gyakorlatilag a nullával volt egyenértékű, Így jár az ember, ha reggelire toroskáposztát csinál bográcsban. El akartunk indulni a közeli csúcsokat meghódítani, de ha délután háromkor reggelizünk, az nem sejtet túl sok jót. :-)

Azért estefelé csak sikerült összeszednünk magunkat kicsit, és a meccset megnézni a panzióban, aminek természetesen szintén korai elhajlás lett a vége.

48 órás könnyed dínom-dánom után újra eljött az idő felnyergelni a paripákat.

A gyönyörû út iszonyatos károkat szenvedett a legutóbbi vihar óta, ennek nyomaival lépten nyomon találkozunk.

Mindig elbűvöl ez az erdei út, amely csendes falvakon keresztül , patakkal övezve fut le a völgybe.
Tolcsva utan megitattuk szomjas motorjainkat, a fekete cucc mar csurom víz volt pedig hol vagyunk még a végétől? A szomszédos Olaszliszkán megálltunk, hogy tiszteletünket tegyük a 2006 -ban meglincselt Szögi Lajos emlékhelyénél.
Tokaj volt a következõ megálló, ahol jó volt felidézni a rengeteg emléket, es a város tulajdonképpen egy gyönyörű ékszerdoboz. Tiszalök féle vettük az irányt, ahol komppal keltünk át. Itt majdnem véget vetettünk a túrának, mert miután felhajtottunk és leszálltunk, egyszerre gondolkodtunk el, hogy vajon sebességbe tettük-e a gépeket??
A tiszadadai pihenő utan Nagycserkesz féle húztunk vissza Nyíregyházára, már ekkor biztos volt számomra, hogy nem látom a focidöntőt, de ez a túra mindennél többet ért. Fájó szívvel állítottam le a GS-t, mert magyar tájakon sajnos még hosszú ideig nem fogok túrázni. Jövőre Veletek ugyanígy!

Zempléni kanyarvadászat 1. nap

"Menj vissza vándor, nem lehet két hazád....."

Ahogy megénekelte Hobo is, egy gyönyörű dalban. Ha az ember két hetet itthon tartózkodik, akkor próbál minden egyes percet kiélvezni az utolsó pillanatig. Én is így vagyok ezzel, és egy hosszú hosszú szervezés eredményeképpen végre létrejött a túra, amit már hónapok óta terveztem. Egy januári Wild magazinnal indult az egész, amelyet kivittem magammal, hogy a bús amerikai téli estékben is legyen magyar olvasnivaló. Ekkor láttam meg a szerencsi Gergely Sándor második világháborús relikvia- és veterán motor gyűjteményét az egyik cikkben. Nosza elhatároztam, hogy Gábor barátomat elviszem oda, ha törik, ha szakad. Hosszú email és telefon beszélgetések sorozata után (és természetesen Millarca segítségével, akinek fotóblogját mindenkinek csak ajánlani tudom) le tudtam szervezni egy pénteki találkozot. A délre tervezett indulás helyett, kábé fél négykor gördültünk ki a nyíregyházi műhely elől, hogy széles vigyorral Szerencs felé tekerjem a gázt. Mivel a Suzuki két éve nem volt használva, így a második sarkon ki is fogyott a nafta, amiről azt hittük az első kútig elég lesz. Rossz Omen. Nagyhalász irányából közelítettük meg Tokajt, majd onnan a 37-esen Szerencset. A Suzuki egy megszelídített táltos erejével kísért végig a falvak között, a közel 230 kilós játékszer pillanatok alatt megadta magát, és játszi könnyedséggel engedte magát a kanyarokba behajszolni.

Este 6 körül értünk a gyűjteményhez, ami minden ízében egyedülálló, 25 év kemény munkája van benne, de beszéljenek helyettem inkább a képek:

Több órán keresztül tátott szájjal vonultunk teremről teremre, és nem tudtuk mi vár a következőben. Elköszöntünk a mestertől, mert már nem tudtunk befogadni több relikviát, és tovább folytattuk az utunkat kanyargós hegyi utakon Újhuta felé.

Monokon Kossuth Lajos szülőfalujában még megálltunk, majd Erdőbénye felé bevetettük magunkat a Zemplén legszebb részébe. Hegyoldalnak felfelé közel 360 fokos kanyarokban döntögettünk ki-ki vérmérséklete szerint. Gábor a KTM-et durván és kíméletlenül, én a GS-t kicsit medvésen, tisztelve súlyát és erejét. Az út sajnos egy idő után egyre rosszabb lett, kátyúk, kavicsfelverődés, néhol sziklák, máshol vízátfolyások emlékeztettek arra, hogy nemrég itt bizony itéletidő tombolt. Így 5-ösből négyesbe, majd hármasba , majd kettesebe szuszakolva a gépet végigvittem az offroad pályának is beleillő szakaszon. A japán tervezőgárda, valószínűleg nem ilyen utakra álmodta meg ezt a gépet 1980-ban.

Tolcsvától már már ismerős szakaszon kergettük felfelé a gépeket a Hutákhoz, újabb nehezítésként lement a nap, és a fák között már nem lehetett látni sem a kátyúkat, sem a köveket. Felfoghatjuk akár vezetéstechnikai tréningnek is a mai napot. Este kilenckor gördültünk be a majdnem végállomásnak tekinthető Emese presszó elé, ahol Evelin már várt, és a hideg sör és a még hidegebb unikum után nyugtáztuk a tökéletes napot.